4. fejezet

4. FEJEZET

- Tudod... Egy ideje észrevettem, hogy... hogy... hogy egy kicsit többet érzek irántad, mint... mint amennyit kellene...

Idő

m sem volt felfogni szavainak jelentését, mikor megéreztem ajkait az enyémeken. Gyengéden és féltőn csókolt. Rettenetesen jól esett, ahogy puha ajaki az enyémeket kényeztették. Nem csókoltam vissza. Nem. Volt bennem annyi erkölcsiesség, hogy mikor koppant, hogy épp Demetri ajkait érzem az enyémeken, s nem az aranyszemű család Edward nevű tagjának ajkait – amit igazán nem bántam volna -, akkor lassan, de határozottan eltoltam magamtól, s félve a következményektől, bele néztem a lélek tükrébe, Demetri szemébe.

Szemei az értetlenségtől, vágyakozástól, és a remény legkisebb szikrájától csillogtak. Ahogy belenéztem a nagy vörös szemekbe, rögtön elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy sosem tudnám viszonozni azokat az érzéseket, tetteket, amelyeket ő nyújtani tudna a számomra. Tudtam, hogy sosem tudnék úgy tekinteni rá, mint életem szerelmére; mint arra, akivel le akarom élni az igencsak hosszú létemet. Tudtam, hogy ez a személy nem Demetri.

- Bocsáss meg, de nekem ez nem menne... – álltam fel mellőle, s a mozdulataim, a mi létemhez képest eléggé esetlennek bizonyultak. Lassan, botladozva, s minden méltóságomat elveszítve sétáltam ki a szobából.

Miért van az, hogy nálam nem válnak be ezek a drámai megnyilvánulások? A szappanoperákban, amikor a főhősnő széttárja a karját, mert megcsalta a szerelme, és az okokra kíváncsi, az emberek elhallgatnak, s mindenki feszengve várja, hogy fény derüljön arra, hogy miért volt zöldebb a szomszéd füve...Nos, általában az én efféle mozdulatomra a kisebb nézőközönségem görnyed a visszafojtott nevetéstől, mert vagy leverek egy vázát a legközelebbi polcról, vagy rosszabbik esetben durván arcul csapok valakit.

Mint azt feljebb megemlítettem, ez most sem volt másként. A drámai hangulat abban a pillanatban szertefoszlott, amikor botladozva és közveszélyesen kisétáltam.

Leszáguldottam a hosszú márványlépcső sorokon. Szeret... Nem, nem lehet! Demetri az, aki mindig mellettem állt, aki velem volt akkor, amikor más nem, aki húgaként szeretett... mostanáig. Vagy mégsem? Csak most vette rá magát, hogy tudassa velem a nézetét. Ez az érzés nem egyik napról a másikra alakul ki. Emlékszem, amikor Arotól kérdezgettem a „vámpír-szerelem” menetét. Még ha akarnám, sem lennék rá képes elfelejteni a szavait. De ha nem rendelkeznék tagadhatatlanul tökéletes memóriával, bizonyára akkor is a fejemben élnének a szavai. Az ő, és mások tapasztalatának köszönhetően úgy fogalmazott, hogy „Az érzés egy pillanat alatt kirajzolódik benned, de az-az egy pillanat nem elég idő arra, hogy meg is értsd, hogy rájöjj, hogy téged is elragadott a szerelem.” Demetri nem szerelmes, egyszerűen csak össze van zavarodva. Az semmiképpen sem lehet, hogy majdnem négyszáz évnyi gondolkodás és tépelődés árán jött rá, hogy szeret engem. Engem, aki sose tudná viszonozni az érzelmeit. Milyen szörnyű dolog a szerelem... Nem akarok szerelmes lenni! Nem akarok szenvedni! És legfőképpen nem akarok csalódni...

- Óh bocsáss meg! Nem akartam, sajnálom. Csak tudni szerettem volna, hogy mi van veled. Már jó ideje elváltál a társaságunktól. – mosolygott, legalább is azt hiszem. Nem láttam tisztán. Szemeimet ellepték az arcomat irdatlanul megrohamozó könnyek. Szorosan magához húzott. Tekintetét elkerülte, hogy itt zokogok a karjaiban. Lassan felemelten a fejem, hogy belenézzek aranybarna szemeibe, de rögtön megbántam. Másodszorra már nem volt olyan szerencsém, hogy könnyeimet el tudjam rejteni a szeme elől. Amint meglátta a szemem sarkában felcsillanó könnycseppek egyikét, arcán a mosolyt menten átváltotta a meglepettség és... az aggódás?

– Minden rendben? – tolt el egy kissé magától, hogy megbizonyosodhasson, hogy a szeme nem csal-e, hogy tényleg jól látja, hogy sírok. Én ezt kihasználtam és gyengédnek nem nevezető mozdulattal kitéptem magam az ölelő karjai szorításából, és folytattam utamat. Meg kell találnom Alecet! Nem érdekel, hogy hidegen hagyja az emberek sorsa. Szükségem van egy támaszra, aki ebben a pillanatban átvállalja a gondjaimat, aki leveszi a vállamról a súlyos terhet, aki letaszítja szívemről a hatalmas követ. Körbejártam az egész kastélyt, s mikor már feladni készültem, hogy megtalálhatom azt a személyt, akire most szükségem van, megpillantottam az egyik több éve nem használt, elhagyatott, üres szobában. A sarokban gubbasztott, s amint meghallotta a hideg kőpadlón megtoppanó cipőm sarkát, felkapta a fejét és egy fanyar mosoly terült szét arcán. Lassan mellé lépdeltem, s helyet foglaltam mellette. Eleinte csak mindketten a cipőnk orrát bámultuk, majd kis idő múlva fejemet gyengéden ráhajtottam a vállára. Lehunytam a szemem és élveztem a kialakuló helyzetet, a csöndet. Tudtam, hogy áttört a kettőnk között kialakuló fal, tudtam, hogy tudja, hogy eltekintek minden hibájától, hogy innentől úgy szeretem majd, amilyen. Igen szeretem őt, de mint testvért, mint legjobb barátot. Számomra eddig ő, és Demetri jelentette a világközepét, de Demetri ezt tönkretette azzal, hogy beárulta az érzéseit nekem. Most már Alec a világ közepe, ő a Nap, ami körül a bolygók keringenek, aki körül én is keringek. Demetri a Hold, aki kisebb jelentőséggel bír, de ő is az életem része. A kapcsolatunk sosem lesz már a régi, de remélem, hogy rendbe hozhatom a sablonos „Legyünk csak barátok!” szöveggel. Tudom, hogy mélyen meg fogom bántani az érzéseit, hogy idő lesz, míg kiheveri őket, és beletörődik, hogy én sosem leszek több számára, mint egy barát. Egy nagyon jó barát. Kinyitottam a szemem. Alec még mindig a cipője orrát nézte, de éreztem, hogy a csend nem kínos közöttünk, csupán nyugtató. Szükségem van rá, és ezt szeretném, ha ő is tudná.

- Szükségem van rád. – suttogtam bele a fülébe, s ő rám kapta a tekintetét. A szemem még mindig csillogott az elfojtott könnyektől. Mennyire könnyű lenne embernek lenni! Addig sírnék, míg bele nem ájulnék a fejfájásba. Míg végleg ki nem sírom magam arra az egy napra, hogy másnap folytathassam. Hogy egy életen keresztül sírjak, hogy még a sírban is a könnyeimtől csillogna örökké mosolytalanul pihenő arcom. – Fogalmad sincs, hogy mennyire... – és most már csak az égő érzés maradt nekem. Ismét a lelketlen szörnyeteg lettem, aki képtelen sírni, aki csak a hangtalan zokogásra képes könnyek nélkül. Amikor sírtam, újra embernek éreztem magam. Újra érző lénynek, akinek van lelke, és akinek a bordáját püföli mérhetetlen sebességgel zakatoló szíve. De nem voltam az. Ugyanolyan szörnyeteg voltam akkor, mint most, mint az elmúlt négyszáz éve. – Demetri bevallotta, hogy szeret. – néztem bele a szemeibe. Ő átölelt, s addig zargatott, míg ki nem szedte belőlem a történteket. Meséltem neki a titokzatos aranyszemű családról, arról, hogy mit éreztem, amikor Edward karjaiban voltam, amikor Demetri felszaladt, amikor bejelentette a sokkoló hírt, amikor ajkait az enyémekhez érintette, amikor Edward másodszorra is a karjaiba zárt, amikor kitéptem magam közülük, és a gondolatokról, amik eddig a percig a fejemben kavarogtak. Mindent elmeséltem, és monológom közben a szemem égett a soha elő nem törő könnyektől, amiket csak egyszer kaphattam meg, és akkor is csekély időre. Gondolatban visszasírtam azokat a perceket, amikor képes voltam sírni, amikor szavak nélkül hangot tudtam adni érzéseimnek. Vissza akarom kapni azokat a perceket, újra szenvedni akarok, belefulladni a saját könnyeimbe! – Úgy hiányzott a közelséged, a percek, amikor önfeledten nevettünk egymás vállán. Amikor minden apró-cseprő gondjainkat megosztottuk egymással. Amikor megnevettettél. – és végre egy igazi, hamisíthatatlan mosoly terült szét az arcomon. Rettenetesen hiányzott Alec. Visszagondolva fel sem fogom, hogy bírtam ki ennyi ideig távol tőle...

- Szörnyű volt, mikor nem voltál mellettem. Üresnek éreztem magam nélküled. Mintha kitépték volna a lelkem egy részét, mintha nem lettem volna egész. Rossz volt látni, hogy a mosolyod nem nekem szánod, hogy a karjaid nem engem ölelnek át, hogy nem az én viccemen nevetsz... Hiányoztál. – ő is elmosolyodott. Szavai hallatán elfogott a bűntudat, de visszamosolyogtam. Igaz a mosolyom gyenge utánzata volt az előbbinek, de megpróbáltam nem felhívni rá Alec figyelmét.

- Nekem is nagyon hiányoztál. Tudni, hogy itt voltál mellettem, de mégsem... Ne haragudj! – fúrom a fejem a vállába. Ő megölel. Fejét az enyémre hajtja, s hallgatjuk egymás légzését. Kezeinket összekulcsolom, és úgy pihenek tovább a vállán. Kívülről nézve olyanok lehettünk, mint egy szerelmes pár, viszont mi tudtuk, hogy erről szó sincs, és nekünk annyi bőven elég volt, hogy mi tudjuk.

- Alec – szólalok meg több percnyi szótlanság után.

- Igen? – kérdez vissza, miközben fejét leveszi az enyémről, és a szemembe néz.

- Szerinted meddig marad itt a Cullen család? – teszem fel a kérdést kissé félénken, s ő látva ezt, elmosolyodik.

- Hát ez az Edward gyerek tulajdonképpen megöletni jött magát, és nem vendégeskedni... – morfondírozott.

- Nem bánnád, ha megkeresném?

- Menj csak. Én itt leszek holnap is. – mosolyodott el, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem. Igazán, szívből. Felpattantam mellőle, és elindultam megkeresni Edwardot.

Nem tellett sok időbe, míg megtaláltam. Az egyik lépcsősoron ült, arcát a térdére támasztott kezébe temette. Nem vette észre, hogy figyelem. Lassú léptekkel felsétáltam arra a lépcsőfokra, amelyen ült, s letelepedtem mellé. Egy ideig csendben figyeltem őt, majd gyengéden megkocogtattam a vállát. Erre rám nézett.

- Hé! Minden rendben? – ráztam meg egy kissé a vállát. A hangomat lágyra és bársonyosra vettem. Ha valami baja van, ettől biztos megenyhül.

- Ó, szia! – fordult felém. – Én... én csak...

- Ha nem szeretnél róla beszélni, én nem kényszerítelek. – bátorítóan rámosolyogtam, amitől az ő arcán is átsuhant egy halvány mosoly-féleség. – Nincs kedved sétálni? – néztem rá kérdőn, mosolyogva. Ő csak bólintott egyet, s karon ragadott. Hirtelen nem értettem, hogy most mi van, de bíztatóan rám mosolygott, amitől a több évszázada halott szívemet melegség vette közre.

- Gyere, mutatok valamit! Idefele jövet akadtam rá. – húzott maga után, amitől nekem rögtön megeredt a lábam, s követtem őt. Felhagytunk az emberi tempóval, úgy talán soha nem is értünk volna oda. Mikor megérkeztünk az állam szabályosan a földig ereszkedett, s csak nagy erőfeszítések árán tudtam onnan felkaparni. Edward csak mosolygott a reakciómon, s megfogta a kezem, hogy lehúzzon a földre. A táj csodálatos volt. Egy vízeséshez hozott, aminek habjai a szivárvány több színében is csillogott. A látvány magával ragadott, s percekig nem tudtam elszakítani tőle a tekintetemet. Nem tudtam levenni róla a szemem, az kínzás lett volna a számomra. Talán még órákig a gyönyörű panorámán legeltettem volna a szemem, ha meg nem hallom magam mellől Edward bársonyosan zengő hangját.

- Tetszik? – felé fordultam és láttam, hogy mosolyog.

- Ez... ez... nem találom a szavakat, melyek kifejeznék, hogy mennyire csodálatosnak, nagyszerűnek és hihetetlennek találom ezt a helyet. Nagyon szép. – mosolyogtam rá, mire ő magához húzott, s szorosan megölelt. Visszaöleltem. Újra elfogott az-az érzés, mint amikor először zárt a karjaiba. Nem akartam elengedni, nem akartam megmozdulni, csak örök időkig Edward karjaiban lenni.

- Tudod... mielőtt nem jött Bella, azt hittem, hogy egy olyan lény, mint én, egy szörnyeteg, képtelen szeretni, de aztán az a törékeny emberlány elhitette velem, hogy de igen, igenis képes vagyok szeretni, önzetlenül, odaadóan. Szerettük egymást, én még sem bírtam elviselni, hogy én és a családom közelében ekkora veszélynek volt kitéve. Többször is megígértette velem, hogy nem fogom elhagyni, én még is megtettem. És máig bánom, hogy megtettem. Ma már nincs az élők között. Mikor elhagytam, minden egyes percben csak rá tudtam gondolni. Szidtam magamat, amiért képes voltam otthagyni, de amikor eldöntöttem magamban, hogy visszamegyek, egy valami mindig visszahúzott. A remény cseppnyi szikrája, hogy talán annak a törékeny lánynak esélye van a boldogságra, hogy hátralevő életét boldogan és persze nélkülem élje le. Fájt az-az elképzelésem, hogy egyszer majd megházasodik, gyerekei lesznek, anya lesz, majd nagyszülő, s ahogy az élet rendje azt megköveteli, meghal. Lehetetlen volt elképzelni azt a pirospozsgás arcot hidegnek és élettelennek látni. Még is látnom kellett. Muszáj volt, nem tudtam megfékezni magam attól, hogy ne látogassam meg a sírját. Békében hunyt el. Egyik este elaludt, s másnap már nem kelt fel. A legszebb halál, amit megérdemelt, nem szenvedhetett sokat. Amikor láttam az érzelmektől mentes, megőszült arcát, akkor döntöttem úgy, hogy megöletem magam.

- Ez... ez nagyon szomorú. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem...

- Egy hang azt súgta, hogy kíváncsivá tett érkezésem oka, s most az egyszer úgy gondoltam, hogy hallgatok erre a hangra, s elmesélem, hogy miért vagyok most itt. – húzódott keserű mosolyra szépen ívelt szája, majd elbámult a messzeségbe.

- Mindenesetre kedves volt tőled, hogy elmesélted. Én valószínűleg nem lettem volna rá képes. Nehéz lett volna egy ilyen szomorú történetet megosztanom egy olyan alakkal, akit alig ismerek. Mármint ne értsd félre, igazán megnyerő személyiség vagy, meg irtózatosan kedves és ahogy Arotól hallottam, még tehetséges is... de ettől függetlenül még sem ismerlek. Érted? - mondandóm végén villantottam rá egy szerény mosolyt, majd tekintetemmel ismét a vízesést kezdtem pásztázni. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, s ezt szóvá is tettem.

- Még soha életemben nem láttam ehhez hasonlót. Bátran merem állítani, hogy ennél szebbet még soha életemben nem láttam. Maga a tökély... – néztem továbbra is megbabonázva a szemem elé táruló csodát. Egy örökkévalóságig csodáltam volna, ha Edward nem húz vissza a valóságba.

- Én viszont bizton állíthatom, hogy láttam már ennél szebbet. – mosolygott Edward.

- Akkor az a Bella-lány tényleg nagyon szép lehetett, ha még ennek a látványát is felülmúlta. – mondtam, s meglepődve fedeztem fel hangomban egy cseppnyi féltékenységet.

- Tényleg gyönyörű volt, de az előbbit nem rá értettem... Hanem rád. – mosolya még szélesebbé gördült, arcát felém fordította. Jobb kezét lassan felemelte, s az arcom felé közelített vele. Gyengéden kisimította egyik tincsemet a szememből, majd arcával lassan közeledett az enyémhez. Egy pillanatra megijedtem attól, hogy még is mire készül, majd mikor már lehelete arcomat égette, a pillanatnak átadva magam, csuktam le a szemem, s hagytam, hogy Edward ajkai pár másodperc múlva puhán az enyéimhez érjenek, s gyengéden, odaadóan csókolják azt. Számomra egy örökké valóságnak tűnt, pedig alig haladta meg az egy percet. Mikor ajkai elváltak az enyémektől, nem hajolt messzire, itt maradt az arcomtól alig tíz centiméterre. Amit én persze nem is bántam... Lassan nyitottam fel szemem, s mozdulatom közben megpillantva Edward örömtől csillogó gyönyörű aranyszín szemeit, elmosolyodtam.

- Számomra te vagy maga a tökély. – suttogta érzékien a számba, s újra az ajkamhoz hajolt, hogy megismételje előbbi tettét. Én persze örömittasan hagytam. Egyetlen érintése, csókja részegítően hatott rám. Olyan akár az alkohol. Ha egyszer belekortyolsz, képtelen vagy lerakni, s addig ízlelgeted, míg egyszer csak a poháraljára nem pillantasz, majd mosollyal az arcodon kéred a következőt. Valahogy így voltam vele én is. Nem tudtam tőle elszakadni, bár nem is akartam...

Pár év múlva...

Egy gyönyörű, napsütötte, otthonos kis szobában álltunk, otthonunk nappalijában. Bőrünk emberfelettien csillogott a rávetülő napsugarak miatt, minket mégsem zavart. Szó nélkül, néma csendben gyönyörködtünk egymás arcvonásaiban, melyek a naptól csillogtak, mi még is úgy hittük, hogy az egymás iránt érzett szerelmünk váltja ki ezt a bőrünkből. Lassan, végig a szemembe nézve lépdelt közvetlen elém, s erős márványkeménységű karjával gyengéden ölelte át derekamat, s cseresznye piros ajkával puhán érintette az enyémet.

- Tudod, amikor megláttalak, azt hittem, hogy te is ugyanolyan vagy, mint a többi volterrai vámpír, de amikor egy másik életmód után érdeklődtél, rögtön tudtam, hogy te más vagy, mint ők. S mikor először csókoltalak meg, rájöttem, hogy többé nem kell a sötétségben élnem, nem szabad hagynom, hogy a szememet ellepje a köd, mert végre volt aki megvilágította az elmém. Olyan voltál számomra, mint egy segítséget nyújtó kar, mely értem nyúl a szakadékba, hogy visszahúzzon a mindennapok sűrűségébe. Bevilágítottál a sűrű köd közé, megvilágítottad a napjaimat... Mint fény a ködben...

VÉGE

Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyit kellett várni ezért a kis semmiért. Valószínűleg mind azt hittétek, hogy legalább egy 10 fejezetes törinek néztek az elébe. Bevallom, én is ezt hittem, mikor belekezdtem az írásába. Aztán egy idő után rájöttem, hogy engem már nem érdekel az a világ, amit Meyer néni megalkotott, mondhatni elhidegültem ettől a témától. Talán egyszer majd megírom ezt a történetet rendesen, de ha ez így is lesz, valószínűleg nem a közeljövőben kerül rá sor.

Meg szeretném köszönni azoknak, akik végig követték ezt a kemény 4 fejezetet, s minden egyes fejezetnél megörvendeztettek egy párszavas kritikával. Tudnotok kell, hogy azokat olvasva mérhetetlen öröm öntött el, mert megbizonyosodhattam róla, hogy vannak akiket érdekel az én kis firkálmányom. Tudnotok kell, hogy ez nagyszerű érzés! Ami pedig az írást illeti, nem hagyom abba, egész nyár alatt firkálgattam ide a Wordbe, de publikálni nem publikáltam őket. Egy ideig valószínűleg nem is fogom. De örömmel jelentem ki, hogy nem tűnök el végleg a blogosok sorából! Egyszer majd visszatérek egy teljesen más témájú történettel, s remélem, hogy majd az is sokaknak elnyeri a tetszését. Mégegyszer köszönöm, hogy olvastátok a történetemet és írtatok ide a fejezet alá, vagy akár a chatbe egy párszavas véleményt. Köszönöm szépen! :"DDD andi

Szünet

Sziasztok! Sajnálom, de rettenetesen kevés időm van az írásra, itt a nyár és ilyenkor senkinek sincs kedve a gép előtt punnyadni, inkább elmegy valahova a barátaival. A fejezethez persze minden nap megpróbálok egy kicsit írni, de mivel nincs sok időm, ezért nem ígérek semmit, és kérnék egy kis szünetet, tőletek, akik olvastok. Imádok írni, jól esik amikor más szerepébe élem bele magam, s annak az életét "élem", de erre sajnos nagyon kevés időm van. Megpróbálom behozni a lemaradásaimat, s legközelebb majd csak akkor fogok jelentkezni, ha pár fejezettel előrébb jutottam, s tudok majd alkotni egy "frisshozási" rendszert. Tudom elég gáz, hogy így az elején lecövekelem a sztorit, de nincs időm írni. Természetesen nem hagyom abba! Erre gondolni se merjetek! : ) Csak kérek tőletek egy kis szünetet, míg rendbe szedem magam : ) Remélem megértetek : D andi

Blogger Díj:

1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Nevezd meg a személyt, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre: Mi/Melyik a kedvenc...
...piád
...kajád
...állatod
...színed
...édességed
...zene stílusod
...énekesed
...énekesnőd
...színészed
...színésznőd
...együttesed
...blogod?


1. Amint látod kint van : DD


2. A díjat Nincsíitől kaptam, s nagyon szépen köszönöm neki, hogy fáradozott, s begépelte, már sokadjára a nevem a tovább küldöttek közé : D Arii vagy♥

3. Akiknek tovább küldeném:

• Klarii
• Krisztii
• Lili
• Thara

4. Kedvenc...
...piád: Multivitaminos és egyéb egészséges löttyök, Fanta
...kajád: rakott krumpli
...állatod: kutya, macska : )
...színed: kék, rózsaszín
...édességed: milkyway
...zene stílusod: pop, RNB
...énekesed: Jesse McCartney, Michael Jackson, Iyaz, Ne-Yo
...énekesnőd: Beyonce, Miley Cyrus, Inna
...színészed: Orlando Blum? : D
...színésznőd: Anne Hathaway
...együttesed: nincs
...blogod: phúú, rengeteg történetet olvasok, s így rettentően nehéz lenne választani, meg hát nem is szeretnék senkit sem megbántani, így ez a kérdés megválaszolatlanul marad : D

DÍJ

Blogger Díj:

1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd meg akitől kaptad!
3. Válaszold meg a kérdéseket!
4. Nevezz meg hat bloggert { belinkelve } akiknek tovább adod!
5. Értesítsd az érintetteket!


1. Amint látod, megtörtént : D


2. A DÍJ-at Nincsíitől kaptam. Nagyon szépen köszönöm :,)


3. Kérdések : Kedvenc...
...íróm: J. K. Rowling
...könyvem: Harry Potter ; Twilight és Eclipse és alsóban volt még egy, de arra már nem emlékszem : D
...ételem: kinder tejszelet : DD xD
...italom: multivitaminos és egyéb egészséges cuccok. nem rajongok a szénszavas üdítőkért, kivéve a Fantát <3 : )
...színem: kék és a rózsaszín : )
...énekesem: Jesse McCartney
...énekesnőm: Miley Cyrus ; Beyonce
...eggyüttesem: pfúúú, így hirtelen egyet sem tudnék mondani, de talán a B.E.P { Black Eyed Speas }
...DJ: nincs
...színészem/színésznőm: itt most sokan azt gondolnák, hogy fel sorolom a Twilight szereplőit, de akik így gondolták azoknak csalódniuk kell. Szerintem a filmet alakító színészek messze nem a legjobbak, bár voltak szép jelenetek : D Az én kedvenc színésznőm Anne Hathaway : D
...mozi film: Villámtolvaj ; Valentin nap
...sorozat: Dr. House ; Szellemekkel suttogó ; Született feleségek
...dalom: háát jelenleg rengeteg van, de azért leírok egyet-kettőt : D Iyaz - Replay ; Miley Cyrus - When I Look At You ; David Guetta - Everytime We Touch
...hangszerem: zongora, gitár
...hónap: eltekintve, hogy áprilisban tartom a szülinapomat és a névnapomat is, a július. ...nap: szombat
...évszak: tavasz, nyár
...napszak: délután
...sport: úszás
...bloggerem: phúú, rengeteg történetet olvasok, s így rettentően nehéz lenne választani, meg hát nem is szeretnék senkit sem megbántani, így ez a kérdés megválaszolatlanul marad : D
...kommentelőm: gyakran kapok szép megjegyzéseket amiknek rettenetesen tudok örülni, de itt is mint az előbbi kérdésnél, nem neveznék ki senkit erre a posztra, de megjegyezném, hogy nagyon köszönöm mind azoknak, akik eddig kommenteltek : D
...idézet: "A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen. " Stephen King.


5. Meglesz : D


Még egyszer nagyon szépen köszönöm azoknak, akik elküldték nekem ezt a DÍJ-at, s gondoltak rám : )

DÍJ

1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról

1. Először is szeretném megköszönni Lunának amiért tovább küldte nekem ezt a hatalmas megtiszteltetést, s mert gondolt rám :,) Nagyon szépen köszönöm :,DDD Imádlak♥

2. Kint van : )

3. Rólam:

• Közvetlen és könnyen barátkozó személyiség vagyok.
• Szeretek írni, olvasni és a barátaimmal lenni.
• Imádom a Twilight-ot♥
• A mosolyt az arcomról, egyszerűen lehetetlen levakarni : DD
• Imádom a nyarat (H)
• Állatbarát és-védő vagyok (Y)
• Nagy álmom, hogy felnőttként Amerikában vagy Londonban éljem le az életemet : )

4. Akiknek tovább adom:

• Kriszti
  
• Domi
• Nincsíi
• Thara
• Klajcsíi
• Deszy
• Biaa

5. Meglesz : D

3. fejezet

3. FEJEZET – VÁRATLAN PILLANATOK






- Eddig meg akartam. – suttogta – De most már fogalmam sincs, hogy mit akarok... - miközben ezt a két mondatot kiejtette a száján azt hittem, hogy a szívem örök idők óta újra megdobban. A szemében – melyet készségesen fúrt az enyémbe - felcsillanó fényt nem tudtam mihez kötni, s kettőnk légzésének felgyorsulására, már-már zihálására sem tudtam választ adni magamnak. Légzésem vad vágtája közben el-elakadozott, s evvel egy időben az arany szemű, Edward nevű idegennek is ki-kihagyott a légzése.
- Edward Cullen – nyújtotta nekem a jobbját, amit én egy pillanatig megilletődötten néztem, majd kissé félénken de elfogadva azt, kezet ráztam vele egy bemutatkozás közepette.
- Selena Wilkin...Volturi. Selena Volturi. – mosolyogtam rá kissé félszegen, el nem engedve márványsima kézfejét.
- Nem úgy tűnik, mintha teljesen biztos lennél benne. – húzódtak féloldalas mosolyra ajkai. – Visszakaphatom? – mutatott a tenyeremben pihenő kézfejére. Idegesen elengedtem, s hagytam, hogy testem mellé hulljon a karom. A tenyerem bizsergett azon a részen, melyen a bőrünk összeért.
- Öhm... hát persze. Sajnálom. Igen, teljesen biztos vagyok benne. – sütöttem le a pillantásomat. Szörnyen kínos lenne ezek után felnézni a szemébe. Valószínűleg szánalmas és egyéb lesajnáló pillantásokkal illetne. Még is kíváncsi voltam, hogy mit gondol rólam, hogy milyen érzelmek futnak át ebben a pillanatban tökéletes arcvonásain, s, hogy az érzések között megtalálnám-e a már jól ismert sajnálkozó, megvető pillantást. A válaszért csak meg kellene emelni egy kissé a fejemet, s a válasz már is ott lebegne a szemem előtt. Még sem mertem megtenni azt az apró mozdulatot. Nem mertem felnézi, mert féltem a szemem elé táruló látványtól. Féltem, hogy megvetne az előbbi kínos megnyilvánulásom miatt. Időközben becsődült a tágas terembe még pár hozzám hasonló, s köztük volt Demetri és Alec is. Amint beléptek a tekintetükkel végig engem kerestek, s mikor megláttak, rögtön odasiettek hozzám.
- Nézd Selena, én nem akarom, hogy egy ilyen apróság miatt ne legyünk barátok. Megértettem és felfogtam, hogy számodra fontos minden emberélet, s legközelebb figyelni fogok, hogy ne bántsalak meg a figyelmetlenségemből. Ugye megbocsátasz? – nézett fel rám, majd a velem szemben álló Edward-ra. Értetlen pillantását látva bele kezdtem a magyarázkodásomba.
- Öhm... Ő itt Edward. – mutattam rá – Edward, Ő itt Alec. Edward azért tisztel meg minket a társaságával, mert meg akar halni. – magyaráztam. Edward megütközve nézett rám, majd kijavított.
- Csak meg akartam. – mondta, az „akartam”-ra különösen nagy hangsúlyt fektetve.
- És mi miatt változott meg olyan hirtelen a döntésed? – vonta föl a szemöldökét Alec. A hangjában csöppnyi gúny csengett, amire én nem találtam semmiféle kézenfekvő okot.
- Magam sem tudom. Viszont, ha megbocsátanátok, szeretnék még pár szót váltani Aro-val. – bökött mesterem felé. – Selena, ha nem bánod, később veled is. – mosolygott rám. Nem tudtam mire vélni különös viselkedését, de be kell, hogy valljam tetszett, hogy szeretne velem beszélni. Hacsak nem akarja a fejemhez vágni, hogy egy büdös, lelketlen szörnyeteg vagyok, s egy percig sem kíván egy légtérben maradni velem.
- Szóval...? – nézett rám esdeklő pillantásával Alec.
- Még átgondolom, ha nem haragszol. Ezt nem lehet ennyivel elintézni, te is jól tudod. Majd, ha látom, hogy megváltozik a véleményed, akkor megbeszéljük. De mielőtt nem látom az igyekezetedet, nem hunyhatok szemet e fölött a dolog mögött. Sajnálom Alec. – mondtam majd oda sétáltam Demetrihez.
- Szia – motyogtam, majd nekibújtam a mellkasának. Kellett ebben a pillanatban egy támasz, akire mindig számíthatok, akármi is történjen.
- Szia – suttogta, s a hajamba csókolt. Gyakran csinálta ezt, s én szerettem, ha ezt tette. Evvel a cselekedetével fejezte ki a számomra, hogy ő mindig velem marad, s minden döntésemet támogatni fogja.
- Olyan jó, hogy vagy nekem. Mit csinálnék én te nélküled? – néztem fel az arcába.
- Ha én nem lennék neked, minden bizonnyal Alec-hez bújnál most oda. – nézett az említett irányába. Követtem a tekintetét, s megrökönyödésemre Alec fájdalmas képével találtam szembe magam. Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved. Nem bírtam tovább, hogy ne menjek oda, s mondjam azt, hogy: Felejtsük el. Te így vagy tökéletes, ahogy vagy. Legalább is én így szeretlek. Lassan kibontakoztam Demetri öleléséből, s megindultam Alec felé. Mielőtt még elérhettem volna a kiszemelt célt, bevágott elém az aranyszemű, s én nekiütköztem kemény, s hideg mellkasának.
- Bocsáss meg. Van egy perced? – kérdezte, fürkésző pillantással megtoldva.
- Ami azt illeti... – kezdtem volna, de ő közbe vágott.
- Fontos lenne... – nézett rám kérlelő pillantással, aminek lehetetlen lett volna ellenállni. Legalább is nekem...
- Rendben, mondjad. – adtam meg magam végül. Mielőtt megszólalhatott volna, a szobát betöltötte a mámorító vér illata, s én ijedten néztem fel Edward arcára. Az ő arcán is az ijedtség jelei mutatkoztak. A pupillái kitágultak, a levegőt kapkodni kezdte, s mintha el is sápadt volna. Azonnal keresni kezdtem az illetőt a szememmel, aki belekezdett a táplálkozásba. Nemsokára észre is vettem, hogy a türelmetlen személy nem más, mint Aro volt.
- Sajnálom Edward, de nem bírtam tovább. Itt ez a sok ember, s mindnek olyan, mámorító illata van. Táplálkozni kívánok. Csatlakozz te is. – nézett felénk elködösült tekintetével. Ha ez minden alkalommal így lesz, már most lemondhatok arról a gondolatról, hogy nem ölök többet embert. Edward karon ragadott, s elkezdett kivonszolni a teremből. Mikor odaértünk a hatalmas tölgyfaajtóhoz az kicsapódott, s öt aranyszemű idegen lépett be rajta. Mi, Edwarddal hátraestünk a lökettől, s nekiestünk a legközelebbi kőfalnak. Mielőtt felkelhettem volna egy Félix-szerű vámpír mászott rám, s fogott le. Tenyerével olyan erősen szorította a csuklómat, hogy félő volt, hogy itt helyben letépi a karomról.
- Nem ölhetik meg Edward-ot! - üvöltötte egy gyönyörű, kétségbeesett, csilingelő női hang. Reflexszerűen a hang irányába fordultam volna, de a rajtam ágaskodó férfi nem engedett a szorításán, sőt még erősebben markolta a csuklómat.
- Emmett ereszd el Selena-t! Nem akar senki se megölni. Carlisle vidd ki innen Jasper-t! – üvöltötte Edward. Emmett gyorsan felpattant rólam, s a kezét nyújtotta segítségként. Vonakodva bár, de elfogadtam, s felhúzott a kőpadlóról.
- Köszönöm- néztem fel rá. Az arca sajnálatot, s szégyenkezést tükrözött. Minden bizonnyal szégyelli magát az előbbi lerohanása miatt.
- Bocsáss meg az előbbiért, csak... – kezdte volna, de közbe vágtam.
- Teljes mértékben érthető volt az előbbi cselekedeted. Én is ezt tettem volna, hogy ha egy hozzám közel álló személyt meg akarnának ölni. Nincs miért okolnod magad. – mosolyogtam rá, mire az ő arcvonásai is enyhültek, s egy mosoly vette át a helyüket. – De ha nem haragszol én nem bírom tovább... Túl sok ez nekem. – mondtam, majd kifutottam. Az ajtón túl két aranyszemű várakozott, s az idősebb minden erejével próbálta lefogni a másikat, amelyik minden áron be akart jutni az emberekkel teli terembe.
- Öhm... Segítsek lefogni? – néztem fel az idősebbre, aki válaszként csak bólintott egyet. Lassan közelebb mentem a két férfihez, s amelyik erősen próbált kiszabadulni, annak - kissé félve a következményektől – fogtam meg a csuklóját az egyik kezemmel, míg a másikkal a vállánál fogva húztam vissza.
- Már megbocsáss... De te miért jöttél ki? Miért nem maradtál bent és...? – kérdezte az idősebb férfi. Mielőtt válaszolhattam volna megszólalt, akit fogva tartottunk.
- Mert... nem akart... szörnyeteg... lenni. – mondta kissé akadozva. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy körülöttem mások is vannak, s ledermedve, megkövülten meredtem magam elé. Még is honnan tudja, hogy milyen érzések kavarognak bennem?
- Most már elengedhetsz Carlisle. Bírok uralkodni magamon. – mondta, a szerintem Jasper nevezetű férfi.
- Biztos vagy benne? A ... – kezdett volna bele Carlisle, de Jasper leintette.
- Teljes mértékben. – mondta egy halvány mosoly kíséretében – Jasper Hale – mutatkozott be – Ő a nevelőapám, Carlisle. – mutatott rá a mellette állóra.
- Dr. Carlisle Cullen – nyújtott kezet.
- Maga... maga orvos? De hogy? Mármint, hogy bírja ki? – értetlenkedtem.
- Tudod... – itt kérdőn rám nézett, mire leesett, hogy még be sem mutatkoztam.
- Óh, elnézést. Selena Volturi. – ráztam vele kezet.
- Tudod Selena, a sok év gyakorlás megteszi a hatását. – mosolyodott el sejtelmesen.
- Carlisle-ra nem úgy hat a vér szaga, mint a többi vámpírra. Mostanra mondhatnánk, immúnis lett rá. Nem kelt benne vágyat, hogy megkóstolja. Ezért a munkáját is könnyedén végzi.
- És te... Te, hogy viseled? – kérdeztem kissé félénken.
- Én még csak nemrég választottam a jobb utat. Eleinte szörnyen nehéz volt. A megvonás az emberi vértől, melyet az eleinte még számomra büdös állati vér váltott fel... Na, az rettenetesen nehéz volt. – mondandója közben vágott egy fájdalmas grimaszt. – De viszont nem értem, hogy te, hogy bírtad ki ott a sok ember között, míg én kínlódtam... – itt kérdőn nézett fel rám, s szemlátomást a válaszomat várta, melyet én is szinte tapintható kíváncsisággal vártam. Mielőtt megszólalhattam volna, a szavamba vágott:
- Magad sem tudod. Carlisle, hogy lehet? Embereket öl, s még is hatalmas önuralommal bír? Ez olyan zavaros... – gondolkozott el a pillanatra. Mikor azt jelentette ki, hogy gyilkos vagyok az ereimben mérhetetlen fájdalom áradt szét, még is tudtam, hogy igazat beszél.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – nézett rám kérlelő szemekkel, s éreztem, hogy átjárja minden egyes testrészem a nyugalom.
- Ezt hogy csináltad? – néztem rá a Jasper nevű férfire, de mielőtt választ kaphattam volna az aranyszemű család többi tagja rontott ki a hatalmas tölgyajtón. Még meglepődni sem volt időm, minden olyan gyorsan történt. Az Edward nevet viselő férfi azonnal előttem termett, s két kezével megfogva a karomat, kérdezgetett:
- Jól vagy, nem esett bajod? Bocsáss meg Emmett viselkedéséért, nem tudhatta, hogy mi folyik odabent...
- Ssss, nincs semmi bajom, és Emmett reakciója is teljesen érthető volt, megértem. – mosolyogtam rá az említettre.
- Hogy bírtad ki? Alig tudtam uralkodni magamon, te meg... – az arcán az értetlenség és a döbbenet rajzolódott ki.
- Fogalmam sincs... – motyogtam magam elé, az előző mosolyom legkisebb jele nélkül.
- Szomjas vagy – szólt kisebb éllel a hangjában – Hagynunk kéne, hogy visszamenj a többiekhez, és... öhm... táplálkozz.
- Nem megyek vissza. Nem akarok embert ölni. Azt... azt nem bírnám ki... – a hangom csengett a határozottságtól.
- Edward lányban... – motyogta Emmett, remélve, hogy nem hallom meg.
- Senki sem ugyanolyan. – mosolyogtam rá ismét. - Jasper, hogy csinálod ezt? – fordultam felé. Sejtettem, hogy ő csinál valamit, amiért ilyen nyugodt vagyok.
- Jasper érzi, és manipulálni tudja az érzelmeket. – mondta nekem az immár mellette álló, rövid fekete hajú, koboldszerű lány.
- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni, hisz az agyam még fel sem fogta az előbb elhangzott információt. – És ti? Ti is tehetségesek vagytok? – néztem a többiekre.
- Alice, Alice látja a jövőt. De ez a jövő, amit ő lát, változhat. A döntéseink alapján. – mondta Edward. – És én, én gondolatolvasó vagyok.
- Te belelátsz a fejembe?! – kérdeztem, egy-két oktávval magasabb hangon, mint általában. A hír megrémisztett, hisz ez azt jelentette, hogy minden gondolatomat hallotta, beleértve azokat is, melyekben ő kapta meg a főszerepet.
- Nem, a tiédbe nem. Bár csak tudnám, hogy miért... – összeráncolt szemöldökkel, s gondolkodó képpel, nézett maga elé. Tetszett a helyzet, hogy egy olyan személy, mint ő, aki előtt általában nem marad titok, találkozott egy olyan személlyel, mint én, akinek a gondolatai számára hallhatatlanok.
- Nem fogod egyhamar elmondani, igaz? – nézett rám a koboldszerű, Alice nevű lány. A mondat hallatán cinkos mosoly terült szét az arcomon, s megráztam a fejem.
- Nem – vigyorogtam el magam a fejemet csóválva. Tetszett ez a felállás, miszerint többen voltak, s megdöbbentő tehetségeknek vannak a tulajdonukban, még is én vagyok a nagykutya. Ezen a gondolatomon nevetnem kellett. A szájam széle megadóan még feljebb gördült, s már-már meghazudtolhatatlan ténynek bizonyult, hogy ha így folytatom, lassan szó szerint a fülemig fog érni a szám. A többiek a kis megnyilvánulásomon szint úgy derültek követve példámat, s a még mindig előttem álló, karjaimat átkulcsoló tenyerű Edward magához húzott, s szorosan megölelt. A hirtelen mozdulat miatt pár másodpercig meghökkenve meredtem magam elé tátott szájjal, azon agyalva, hogy az előbbi mozdulatára mit feleljek. Megadóan öleltem vissza, s húztam magamhoz, még az eddiginél szorosabban, hideg testét.
- Hihetetlen vagy – suttogta a fülembe, melyre én jóleső borzongással feleltem. Nem akartam megmozdulni, nem akartam tudomást venni a külvilágról. Azt akartam, hogy ez a pillanat egy soha el nem múló, végtelenül hosszú perc legyen. Ezt a percet még is félbeszakította az ajtónyílásának a zaja, majd egy kedvesen ismerős hang egészen közelről, még is természetellenesen messziről. Olyan érzés volt, mintha a víz alatt lennék. A hangokat csak távoli zúgásként érzékeltem, s látni is csak homályosan láttam a körülöttünk állókat. S Edward amint engedett a szorításból, s lassacskán elhúzódott, feljöttem a felszínre, s minden fájdalmasan tiszta volt. Az ajtóban álló Demetri, a velem szemben álló Edward, s a Cullen család többi tagja. Demetri rosszallóan megcsóválta a fejét, s elismételte az előbb mondottakat, látva, hogy nem szenteltem rá minden figyelmemet.
- Ha még a mai nap szeretnél enyhíteni a szomjadon, akkor azt most tedd meg, mert ma már nem lesz több alkalmad rá...bár látom, hogy ez most felettébb nem köt le, hisz tökéletesen megvagytok ti nélkülem is... – hadarta egy fájdalmas grimasz közepette, s felsietett az emeletre, sejtésem szerint a szobájába. A történtek vészesen hasonlítottak az emberfeletti viharokra, melyek csekély idő alatt rettenetes pusztulást hagytak maguk után egy-egy településeken. Ez zajlódott le bennem is ebben a pillanatban. Demetri volt a tornádó, s én voltam az azt követő lepusztult terület. Pár percig mindannyian a gondolatainkba merülve meredtünk magunk elé, s én megkövülten néztem arra a helyre, ahol még az imént Demetri állt. Felnéztem Edward arcára, s meghökkenve vettem tudomásul, hogy – egy eddig nem látott – maszk mögé kényszeríti érzelmeit.
- Megbocsátanátok egy percre? – fordultam a körülöttem lévőkhöz, akik erre csak egy bizonytalan bólintással feletek. Kisebb szelet keltve magam után mentem Demetri után, s egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Mielőtt benyitottam volna vettem egy mély levegőt, s lejátszottam magamban az összes lehetséges lehetőséget mely rám vár az ajtón belül, de a végén mindnél rádöbbentem, hogy felesleges ezt tennem, hisz a jövőt nem tudom megalkotni a saját kedvem szerint. A kopogást mellőzve, lassan benyitottam s a pillantásom azonnal megakadt az ágyon gubbasztó, magába zuhant Demetrin. Lassan odasétáltam az ágyhoz, s leültem mellé. A mozdulattól még csak meg sem rezzent. Kitartóan meredt a lábfejére, mintha elhatározta volna, hogyha kitör a harmadik világháború, ő akkor sem mozdul egy tapodtat sem. Látván, hogy egyhamar nem bírom szóra bírni, magam elé meredve vártam, hogy megszólaljon. Percek teltek így, szótlanul, s kezdtem úgy érezni, hogy ez így is lesz egy darabig, ha meg nem szólalok. Lassan felé fordultam, s nagy levegőt véve elkezdtem darálni, ami a legelőször eszembe jutott:
- Remélem tudod, hogy valami magyarázattal elő kell rukkolnod. – néztem rá szúrós pillantással – Valamivel meg kell magyaráznod az előbbi kitörésedet...
- Tudod... Egy ideje észrevettem, hogy... hogy... hogy egy kicsit többet érzek irántad, mint... mint amennyit kellene...


Sziasztok! Na megjöttem az új fejezettel, s remélem, hogy ez is ugyanannyira fog tetszeni, minta többi, s ehhez is szívesen írtok majd kommentárt. Előre is köszönöm : DD andi

DÍJ

DÍJ

Szabájok:

1) Megköszönöm akitől kaptam, és belinkelem
2) Elküldöm azoknak, akik szerintem megérdemlik { max 10 embernek }
3) Értesítem őket az ajándékról
4) Leírom miért szeretek másoknak írni
5) Pár mondatban bemutatkozom a nagyvilágnak



Először is megszeretném köszönni Nincsiínek és Biaának amiért tovább küldték nekem ezt a hatalmas megtiszteltetést, s mert gondoltak rám :,) Nagyon szépen köszönöm :,DDD

Másodszorra pedig szeretném tovább adni ezt a díjat:

Krisztiinek
{ http://alkonyat-kriszti.blogspot.com }
Dominak
{ http://alkonyat-lili.blogspot.com }
Deliriumnak
{ http://rpattz-delirium.blogspot.com
http://delirium-2.blogspot.com }
Lunának
{ http://chiaro-de-luna.blogspot.com }
Klajcsíinak
{ http://cullen-volturistotybyklau.blogspot.com }
Nincsiínek
{ http://twilightotherchoice.blogspot.com }
Spirit Blissnek
{ http://twilightfic.blogspot.com }
Tharanak
{ http://red-moonlight-twilight-fanfic.blogspot.com }


Hogy miért szeretek másoknak írni?
Tulajdonképpen a magam - és nem mások - szórakoztatására írok. Mikor írok magamat adhatom, betűkbe önthetem a gondolataimat, melyeket szavakként nehéz lenne megformálni. Az írás számomra egy nyugtató eszköz, egy hobbi, melytől úgy érzem, más vagyok mint a többi ember.
Még is másoknak is írok, mert evvel nem csak magamat teszem boldoggá, de másoknak is megmutathatom, hogy milyen jó kikapcsolódás, hogy milyen jó dolog írni. Nem érzem magam tehetségesnek, nem érzem, hogy megérdemelném ezt a díjat, még is örülök, hogy tovább küldték ezt a számomra, még egyszer nagyon köszönöm. :,)


Hogy milyen vagyok én?
Magam sem tudom. 13 év kevés idő, hogy megismerd saját magad. Nem tudnék véleményt mondani magamról, de azért megpróbálok : )
Ahogy említettem 13 éves vagyok, s szeretek írni, olvasni, beszélgetni és énekelni. Makacs, és önfejű vagyok. Ha elhatározok valamit, azt már többször nem változtatom meg. Nem igazán hallgatok mások szavára, inkább megyek a saját fejem után, s lesz ami lesz. Megértő, s segítőkész vagyok, s nem szeretem az olyan embereket, akik másokat kinézet alapján ítélnek meg, s esélyt sem adnak maguknak, hogy megismerjék őket. Könnyen barátkozó típus vagyok, s mindenek előtt állnak a barátaim. Van egy nővérem, akivel általában sokat veszekszünk, még is szeretjük egymást : DD A legjobb barátnőm Dóri, aki mindenben támogat : ) Röviden egybe foglalva ennyi lenne : DD


Szeretném harmadszorra - s nem utoljára - megköszönni Nincsíinek és Biaának amiért gondoltak rám, s elküldték nekem ezt a DÍJ-at :,DDD

2. fejezet

2. FEJEZET – AZ ARANYSZEMŰ





Mikor beléptem a hatalmas tölgyfaajtón három szempár szegeződött rám. Kivétel nélkül felismertem mind a három személyt, kik rám vártak.
- Á, kedvesem – tárta szét karját – Hát megjöttél. – mosolygott rám kedvesen Aro. Rá mindig is több személyben tekintettem. Elsősorban ő volt a mesterem, akit tisztelnem és szolgálnom kellett, másrészt sokszor úgy tekintek rá, mint a tulajdon édesapámra.
- Aro – hajoltam meg egy kissé – hivattál. – tértem a lényegre.
- Ó, hát persze. Lenne számodra egy csekély kis feladatom.
- Hallgatom – húzódtak halvány mosolyra ajkaim.
- Remélem tudsz róla, hogy Heidi halaszthatatlan ügy miatt elutazott Volterrából. – nézett rám kérdőn, mire én bólintottam, kifejezve, hogy már tudtam az imént elhangzottról.
- Nos, mivel eddig ő hordta be az épület falai közé a turistákat a számunkra, ezért most egy ideig ez a poszt üresen áll. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy ezt a posztot akár – mielőtt befejezhette volna, közbevágtam.
- Akár én is betölthetném? – kérdeztem. Nem voltam teljesen biztos, hogy ez a szándéka, de valamilyen okból kifolyólag sejtettem, hogy erre szeretett volna kilyukadni.
- Pontosan. – mosolyodott el. – Szóval... elvállalod?
- Aro, én nem vagyok biztos abban, hogy kibírnám ennyi ember közelében – kezdtem volna, de most ő vágott a szavaimba.
- Én viszont tökéletesen bízok benne, hogy addig nem fogod azokat bántani, míg el nem jön az ideje. Kedvesem, nálad aligha találok megfelelőbb személyt erre a feladatra. Ha Heidi képes volt rá, akkor minden bizonnyal neked ez meg sem kottyanhat, a te önuralmaddal. – érvelt. Be kellett látnom, hogy minden kétség nélkül igaza van. Nálam nagyobb önuralommal rendelkező személyt még aligha látott a világ, így nem volt más választásom. Élnem kellett a lehetőséggel.
- Rendben. Belátom, hogy igazad van. Elvállalom. – sóhajtottam, majd Demetrivel kisétáltunk a tágas teremből. Felfelé néma csöndben haladtunk egymás mellett. Nem volt mit megosztanunk egymással. Útközben összetalálkoztunk Alec-kel.
- Szia Selena! Demetri – itt biccentett egyet majd újból felém fordult – Hallottam, hogy ezen túl te leszel az ételkihordó – vigyorgott rám.
- Szia Alec – mondtuk kórusban Demetri-vel amit mindketten megmosolyogtunk. – Igen... Mondhatjuk úgy is – mosolyogtam rá vissza. Alec-kel mindig is felhőtlen kapcsolatunk volt. Úgy tekintettem rá, mint az öcsémre. Könnyű volt vele lennem, hisz minden mozdulata és cselekedete megmosolyogtatott. – De te honnan tudsz róla? Hisz még csak most egyeztem bele, hogy elvállalom. – értetlenkedtem. Az nem lehet, hogy itt a hírek ilyen gyorsan terjednek.
- Tudod, te vagy a legalkalmasabb erre a feladatra és nem volt kérdéses, hogy Aro téged kér meg rá, hogy pizzafutárosdit játssz, ahogy az sem, hogy elvállalod-e, hisz mindenki tudja, hogy soha nem mondanál nem-et Aro-nak. – itt még nagyobb vigyorra húzta ajkait. Félő volt, hogy bereped az arca a sok erőfeszítést igénylő fülig érő vigyorától.
- De csak, mert muszáj. Te mégis hányszor mondtál neki nem-et, hm? – kérdeztem. Tudtam, hogy evvel most megfogtam.
- Öhm... Hát... tudod, rengetegszer mondtam már neki nem-et. – dadogott. A vak is láthatta, hogy nem mond igazat. Alec megszámlálhatatlanul sok dologban tökéletes volt, hazudni még sem tudott soha.
- Igazán Alec? Én érdekes módon nem emlékszek egyetlen olyan esetre sem mikor nem-et mondtál volna nekem. – mikor meghallottuk a kedvesen ismerős hangot mind annyian a hang irányába, pontosabban Aro felé fordultunk. Az arcán cinkos mosoly terült szét. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek az előbbi incidensen. Tudtam, hogy Alec kétségkívül elpirult volna, ha eltudna.
- Rendben, akkor tegyünk egy próbát – Demetri gonosz mosolyra húzta ajkait – Aro... – belehelyezte kézfejét Aro két tenyere közé, hogy megmutassa mit tervelt ki. Aro arcára is mosoly ült ki, s én egyre nyugtalanabb lettem a kis „megmérettetés” miatt. Még is milyen badarságot eszelt ki Demetri? A választ hamarosan meg is kaptam.
- Valamelyikkőtök lehozná nekem a köpenyem? – kérdezte Aro. Rögtön megértettem, hogy mit akar evvel.
- Már is hozom mester – mondta Alec. Neki nem esett le, hogy mit akar Aro.
- Alec! A köpeny, amiért felküldtek valamelyikkőnket, Aro-n van. – mutattam végig mesteremen. Még is, hogy nem vette észre, hogy mire megy ki ez az egész?
- Óh... Ez nagyon kínos – motyogta, végig a cipője orrát nézve, kerülve mindannyiunk tekintetét.
- Nem olyan kínos, mint ahogy gondolod – mosolyogtam rá bíztatásként – De viszont most kiderült, hogy ki az, aki képtelen nem-et mondani Aro-nak – húzódott vigyorrá az eddigi mosolyom – Valld be, hogy még soha nem mondtál nem-et Aro-nak. – vigyorogtam még mindig.
- Miért, te ellenkeztél is valaha Aro szavának? – húzta fel a szemöldökét.
- Ellenkeztem. És nem egyszer. Amikor idekerültem. – a hangom nem volt több suttogásnál. Az első hónapok szörnyen megviseltek. Átérezni azt a kínt, melyet valószínűleg senki más nem érzett még rajtam kívül... rettenetesen nehéz volt. Fogadni mernék rá, hogy rajtam kívül senki más nem kínozta magát ekkora mértékben. A tűz mely a torkomat nyaldosta minden század- vagy akár ezredmásodpercben pokolian kínzott. Nehéz volt visszagondolni arra az időszakra.
- Ha nem bánjátok én most egy kicsit egyedül szeretnék lenni. – motyogtam magam elé, s elindultam fel a kőlépcsőn, egyenesen a szobámba. Mielőtt lényeges távolságot tettem volna meg egy kéz fonódott a csuklóm köré, megállítva evvel. Lassan hátrafordultam, s nem kisebb megdöbbenésemre, aki megállított nem Demetri volt.
- Alec... minek köszönhetem, hogy utánam jöttél? – a hangom rekedten csengett, még is mesébe illően csodálatos volt.
- Annak, hogy te is mindig mellettem álltál és meghallgattál, ha úgy adódott. Most rajtam a sor – arcán halvány mosoly jelent meg – Persze csak, ha nem veszed tolakodásnak.
- Olyan jó vagy hozzám – emeltem rá a hála minden szikrájától csillogó szememet – Pedig meg sem érdemlem. – tudtam, hogy mindenki csak azért tisztel és néz fel rám, mert én kibírtam mindenféle táplálék nélkül egészen hat hónapig. Én még máig is a makacsságomnak és nem holmi kivételes önuralmamnak tudom be, hogy nem öltem a csekély idő alatt egyetlenegy embert se.
- Szerintem büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön az a pillanat, amikor visszaemlékszel az első pár hónapodra és nem... Mivel is? – büszkeséggel? Még is mire lehetnék büszke?
- Undorral, megvetéssel, boldogtalansággal és szánalommal? – húztam fel a szemöldököm. Leginkább ezek az érzések kavarogtak bennem, mikor első hónapjaimra gondolok itt Volterrában.
- Nem ezeket kéne érezned, mikor visszagondolsz a múltadra. Meg kellene, hogy mosolyogtasson. A tested minden egyes pontját a büszkeségnek kellene átjárnia.
- Annak a pár hónaphoz semmi köze nem volt holmi kivételes önuralomnak. Amikor behozták hozzám azt a lányt, akkor is épp, hogy csak el nem pattant a húr melyet a hónapok egyre-egyre vékonyabbá éleztek. Azokat a hónapokat csak is az akaraterőmnek és a kitartásomnak köszönhetem. Semmiféle önuralom nem játszott közre.
- Biztos vagy benne? – húzta fel a szemöldökét - Aro teljesen biztos magában. Biztos benne, hogy te páratlan önuralommal rendelkezel.
- Aro sem tévedhetetlen... – mondtam, de mind ez úgy hangzott mintha magamat győzködném. Így is volt. Aro soha nem tévedett több ezer éves élete alatt, én még is kijelentem, hogy megtörténhet.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – förmedt rám játékos mosollyal az arcán. Akármilyen jól is hazudtam Alec mindig átlátott rajtam. Reménytelen lett volna meg próbálnom kijátszani őt.
- Nem... tényleg nem. De én akkor is váltig állítom, hogy ahhoz a pár hónaphoz semmi köze bármilyféle önuralomnak.
- Hát jó. Majd most kiderül... – vigyorgott rám. Ebben a pillanatban mit meg nem adtam volna, hogy gondolatolvasó lehessek. Fogalmam sem volt, hogy mit értett az előbbi mondandója alatt, pedig a válasz végig ott volt a szemem előtt... – Páran szomjasak a kastélyból, és mit mondjak, én is rég táplálkoztam már. A nap is lenyugodott már, szóval semmi esélye, hogy lebukjál. Hozz pár finom falatot, kérlek. – az utolsó mondatánál önkéntelenül is összerándult a gyomrom. Szörnyű, hogy még Alec is jelentéktelennek tartja a kint kószáló emberéleteket. Megbántam, hogy elvállaltam ezt a feladatot, hisz azok az életek mind az én lelkemen fognak száradni.
- Egy kicsit komolyabban is vehetnéd őket, Alec! – förmedtem rá én is, de az én arcomra egyáltalán nem húzódott játékos mosoly. – Te is ember voltál, míg át nem változtattak. Mindannyiunk emberként kezdte, még is a legtöbbünk lenézi, sőt, sajnálkozó pillantással illeti őket. Én nem akarok olyan barátot, aki ezek közé a személyek közé tartozik. – mondtam, majd sarkon fordultam, kirántva a csuklómat a tenyeréből. A mondat végénél szinte már csak suttogtam. Rettenetes, hogy így kell rávennem arra, hogy ráébredjen, hogy ő is csak emberből van. Hogy ők is érző lények. Hogy ők is megérdemlik az életet... Az életet, melyet én pár perc múlva elveszek tőlük. Természetes dologként kellene, hogy felfogjam mind ezt, de én akárhogyan is nézem, szörnyetegként nézek vissza magamra a tükörből, akárhányszor csak belenézek. Egy undorító, lelketlen, hidegvérű szörnyeteg. Ez vagyok én.
- Várj Selena, legalább beszéljük meg! – esdeklett. Nem szabadott, hogy ilyen könnyen megadjam magam. Ha a már több éve nem dobogó szívemre hallgatnék, akkor már rég az ölelésemben fuldokolna, és azt mondogatnám, hogy: Felejtsük el. Te így vagy tökéletes, ahogy vagy. Legalább is én így szeretlek. – Igen, minden bizonnyal ezek a mondatok hagynák el ajkaimat, ha a szívemre hallgatnék. Most még is inkább a józan eszemre hallgatok.
- Még is mit?! Hogy mennyire szereted, és sóvárogsz azért a pillanatért, amikor azoknak a szerencsétleneknek a vérüket érzed a torkodon lefolyni? Megköszönném, ha ettől inkább megkímélnél, és mással folytatnál bájcsevelyt erről a csodálatos témáról. Bocsáss meg, de én erre nem vagyok kíváncsi. Sajnálom. – mondtam, majd becsaptam magam mögött az ajtómat. Lassan odasétáltam az ágyamhoz és leroskadtam rá. Tudtam, hogy evvel a kis színjátékommal észhez térítem őt, de még is szörnyen megbántam.
Pár perc múlva felkeltem, s elindultam betölteni az újonnan szerzett, ideiglenes posztomat. Mikor leértem a hatalmas kőlépcsőn Aro-val találtam szemben magam. Talán szólni akar, hogy itt lenne az ideje, hogy elinduljak behordani a „kaját”.
- Selena, drága – szólított meg – Itt lenne az ideje, hogy elindulj. A többiek már panaszkodnak, hogy szomjasak.
- Épp indulni készültem...
- Csak? – vágott közbe.
- Nincs csak. – küldtem felé a legigazibb álmosolyomat, de ő persze átlátott rajtam...
- Selena, ha nem akarod, akkor nem kell. Sec perc alatt találok mást erre a feladatra. Csak szólj. – mosolygott vissza. Nem hiába ő a mesterem, könnyen átlátott a kis álcámon.
- Nem, nem. Szívesen csinálom ezt. – győzködtem. Nem kell, hogy sajnáljon. Meg tudom oldani.
- Hát jó. Ahogy akarod. De tudd, hogy csak egy szavadba kerül, és megbízok mást.
- Rendben. Útközben átgondolom. – küldtem felé egy halvány mosolyféleséget és már mentem is a magam útjára. Lassan haladtam végig a kijáratig vezető úton, még is hamar kiértem. Talán túl hamar. Mikor kiértem a lenyugvó nap egy sugara elérte a fedetlenül hagyott testrészeimnek egy részét, s az szikrázni kezdett tőle. Mielőtt még megláthatott volna bárki is, gyorsan behúzódtam egy sikátorba, s ott vártam, hogy a tér árnyékba boruljon. Ez hamarosan be is következett, s én elindultam az e heti turistacsoportot összegyűjteni. Mikor megpillantottam egy nagyobb csoportot azonnal feléjük vettem az irányt. Minél közelebb értem a társasághoz, annál jobban elfogott a pánik, hogy talán nem tudom kontrollálni magam a jelenlétükben, s valamennyiükre rávetem magam a sok ember láttára. Mikor már egészen közel értem hozzájuk, elkezdtem darálni, ami először eszembe jutott.
- Jó estét! A mai nap felkínálkozik önöknek a lehetőség, hogy körbejárják a vezetésemmel a kastélyt. Alkonyatkor még az átlagosnál is szebb a látvány mely a szemük elé tárul, ha velem jönnek. – küldtem a jelenlévők felé egy mindennél bájosabb mosolyt. Szerencsére még napszemüveg sem kellett, hisz a szemeim feketén csillogtak. Ennek volt hátránya, bár előnye is. Hátrány volt, hisz akár még meg is ijesztheti az embereket, s jobban vágytam a velem szemben állók vérére, mint mikor a szemeim vörösek. Viszont előny is volt, hisz így semmi esély, hogy az emberek rájöjjenek a mi fajtánk létezésére.
- Persze, hogy élünk a lehetőséggel. Hisz ez egy nem mindennapi ajánlat, nem de? – nézett rám csillogó szemekkel, mely már most bűntudatot keltett bennem, hogy e gyönyörű szemekből hamarosan kihuny az élet minden szikrája.
- Természetesen, ez egy rendkívüli alkalom melyet vétek lenne kihagyni. Remélhetőleg még páran csatlakoznak a kis csoportunkhoz, addig is fáradjanak az előcsarnokba. – egy mosoly kíséretében elindultam az újabb és újabb kiszemeltjeim felé, s sorban felküldtem őket az előcsarnokba. Egy újabb kis csoport felé tartottam mikor beleütköztem egy férfibe, s elkezdtem őneki is hadarni a nemrég ki talált csalogató szövegemet.
- Jó estét! A mai nap felkínálkozik a lehetőség, hogy körbejárja a vezetésemmel a kastélyt. Alkonyatkor még a szokásosnál is szebb a látvány mely a szeme elé tárul, ha csatlakozik hozzám. – hadartam végig a jól betanult szövegem, még csak egy pillantásra se méltatva. Nem akartam még ennél is nagyobb bűntudatot érezni.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is ízlenék. – mondta egy mosoly kíséretében. Megütközve néztem fel aranybarna szemeibe.
- Én felajánlottam, hogy körbevezetlek a kastélyban, és te meg kijelented, hogy nem hiszed, hogy bárkinek is ízlenél?! – a mondat kétség kívül nevetségesen hangzott.
- Ne tévesszenek meg a szemeim, én sem vagyok más, mint te, és a többiek odalenn. Fel sem tűnt, hogy nem vágysz a véremre? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét.
- Kontaklencsét hordasz? Hogy nekem ez, hogy nem jutott eszembe...
- Nem hordok kontaklencsét. – mondta kissé sejtelmesen.
- Ha nem hordasz kontaklencsét akkor a szemeid miért aranybarnák, s miért nem vörösek, mint a többi magunk fajtának? – vicces volt, de még egy olyannak, mint én sem tudtam kimondani, hogy még is mi vagyok. Inkább maradtam a szörnyeteg megnevezésemnél.
- Mert én nem emberek vérével táplálkozom.
- De ha nem emberi vérrel, akkor...? – fogalmam sincs, hogy lenne más lehetőség a szomjam enyhítésére, mert ha lenne egy lehetőség mellyel nem kellene embereket gyilkolnom rögtön kapnék az ötleten.
- Állatok vérével táplálkozom. – a szavai rögöt vertek a fejemben, s elhatároztam, hogy én is így fogok tenni. Több élet nem fog az én lelkemen száradni.
- Ez... ez lehetséges? – kérdeztem kissé bizonytalanul.
- Miért ne lenne az? De ha megbocsátasz, muszáj beszélnem Aro-val. – került ki. Pár pillanatig még néztem, ahogyan egyre-egyre közeledik a kapuhoz, majd játszi könnyedséggel fordítottam el a fejem a következő áldozataim felé.
- Jó estét! A mai nap felkínálkozik önöknek a lehetőség, hogy körbejárják a vezetésemmel a kastélyt. Alkonyatkor még az átlagosnál is szebb a látvány mely a szemük elé tárul, ha velem jönnek. – mosolyogtam kivétel nélkül az összes személyre, kik előttem álltak.
- Persze, hogy elfogadjuk az ajánlatot. – vigyorgott rám az egyik körülbelül velem egy idős fiú, amin vigyorognom kellett. Látva a reakciómat rám kacsintott, amitől nekem lett egy kis szégyenérzetem.
- Kövessenek, kérem. – mondtam majd elindultam abba az irányba, amelyen még az előbb az aranyszemű férfi lépkedett. Csak most jöttem rá, hogy be sem mutatkoztunk egymásnak. Mikor oda értünk az előcsarnokba, azonnal megkértem az összegyűlteket, hogy kövessenek, és megkértem, hogy próbáljanak meg nem lemaradni. Avval a tudattal, hogy mind követik a kéréseimet megindultam a terembe, melyben a „vacsorák”, s egyéb fontos dolgok szoktak történni. Miközben igyekeztünk a célunk felé, lelkesen mutogattam a különböző lényegesebb termeket, s helyiségeket. Mikor megérkeztünk célunkhoz mielőtt kinyitottam az ajtót megkértem a kisebb tömeget, hogy...
- A teremben egy kissé ijesztő látvány fog a szemük elé tárulni, ha megkérhetném önöket ne sikongassanak. – mikor mindenki megértően bólintott, egy gyenge mosoly mellett megköszöntem, s lassan nyitottam ki az ajtót, hogy a mögöttem lévőknek legyen idejük felfogni a szemük elé kerülő látványt. Hisz, még is ki ne ijedne meg több fekete köpenyben lévő vágyakozással teli vörös szemű személytől? Döbbenetemre az egyik személyen nem volt fekete köpeny, s a szemei sem vörösen csillogtak. Azonnal felismertem az oldalt álló, számomra névtelen, állatok vérével táplálkozó férfit. A beszélgetésükből csak foszlányokat hallottam, a tömeg rémült megjegyzéseitől.
- Sajnálom Edward, de nem lehet. [...] Túl nagy kincs vagy a mi körünkben. [...] Inkább csatlakozz hozzánk. – bár nem hallottam az egész beszélgetést, sejtettem, hogy mire készül az aranyszemű ismerős idegen. Hirtelen felindultságból ott hagytam a rémült tömeget, s megindultam Aro-ék felé. Mielőtt valamelyikük is mondhatott volna valamit, én megálltam az aranyszemű előtt, s ellenkezést nem tűrően belefúrtam a szemeimet az övéibe.
- Te meg akarsz halni? – förmedtem rá. Valamiért úgy éreztem, hogy szörnyen fájna, ha elveszíteném. Nem ismerem még is szörnyen nagy veszteség lenne a számomra, és ahogy hallottam, Aro számára is. Csak tudnám, hogy miért...
- Eddig meg akartam. – suttogta – De most már fogalmam sincs, hogy mit akarok...


Sziasztok! Meghoztam a 2. fejezetet! : D Miután elolvastátok, írjatok egy pár szavas komit a végére. Azt megköszönném : ) andi

1. fejezet

1. FEJEZET – FÁJÓ EMLÉK




2105. február 22.-ét írunk. 1724. július 15. óta élek itt Volterra falai közt, majdhogynem négyszáz éve. Szeretek itt élni. Aznap, mikor az életem gyökerestül megváltozott, még nem voltam benne biztos, hogy tényleg ezt akarom. Mikor megtudtam a fajtámról mindent, eleinte meg akartam halni. Nem akartam szörnyeteg lenni. Sajnáltam minden egyes kioltott emberéletet, melyet az én fajtám követett el, és sajnáltam az összes többit, mely arra vár. Nem akartam gyilkos lenni. De ez már idővel nem foglalkoztatott. Úgy gondoltam minderre, mint egy létszükségletre. Számomra a vér olyan, mint az emberek számára a táplálék. Nélkülözhetetlen. Az első hetekben próbáltam nem emberek között lenni, miközben a többiek szomjukat csillapították. Eleinte nem fogyasztottam emberi – sőt, semmilyen – vért. Aro féltett, mert látta, hogy egyre jobban gyengülök. Egyre nehezebben türtőztettem magam attól, hogy embert öljek, hogy csillapítsak gyilkolási vágyamon. Hónapokig kibírtam, ám egy nap Aro kegyetlenül elbánt velem.

Mint mindig, akkor is a szobámban ültem, és meredtem a semmibe. Nem gondolkoztam semmin sem. Csak néztem az odaképzelt repedéseket a falon. Egyszer csak benyitottak, minden kopogás, vagy figyelmeztetés nélkül. Azonnal megpillantottam a törékeny kis embert kettejük között. Eleinte próbáltam fékezni magam, és nem levegőt venni. A lány melyet, felhoztak számomra, már-már remegett a félelemtől, melyet – immáron - fekete szemeim keltettek benne. Abban a pillanatban én is féltem. Féltem, hogy a sok-sok hónap után most minden habozás nélkül rávetem magam. A fogaimon keresztül préseltem ki azt az egyetlen, bár hihetetlenül fontos szót.
- Fuss! – utasítottam a lányt, de annak, mintha földbe gyökereztek volna lábai, nem mozdult egy tapodtat sem. Nem tudtam, meddig bírom még ki, mikor a lány rájött, hogy veszélyben van. Megpróbált kiszabadulni Demetri és Felix karjai közül, de azok ketten, egy pillanatra sem vették le a lányról a szemüket. Beljebb léptek, mire belőlem egy morgás tört fel. Tudtam, hogy ez lesz az a pillanat, amikor az a sok-sok hónap cserben hagy. Felix-ék még közelebb jöttek a lánnyal, és az elmémet egyre jobban beszennyezte a vörös köd, mely meggátolta, hogy az ép eszemre, és ne az ösztöneimre hallgassak. Felix-ék egyre-egyre közelebb jöttek, majd az egyik pillanatban felém lökték szerencsétlen lányt. Ha vettem volna levegőt, akkor abban a pillanatban biztos, hogy elállt volna a lélegzetem. A lány neki csapódott szobor keménységű mellkasomhoz, majd, hogy ne engedjek a csábításnak, képességem akkor sem hagyott cserben. Minden szörnyen gyorsan történt. Egyik pillanatban még a lány a mellkasomnak szorult, míg a következő másodpercben már ájultan feküdt a hideg parkettán tőlem pár méterre. Ezt a csekély kis távolságot kihasználva kirontottam a szobából Felix és Demetri között, és azonnal Aro felé vettem az irányt. Egy percre sem álltam meg átgondolni a dolgokat. Átgondolni, hogy még is miket vágok majd mesterem fejéhez, aki csak a legjobbat szeretné nekem mindenből. Nem tudtam mennyi lehetett az idő, de evvel nem törődve berontottam Aro-hoz, ki szerencsétlenségemre éppen ebben a pillanatban „vacsorázott” és nem egyedül. Tökéletes érzékemnek köszönhetően éreztem a vért, mely ebben a pillanatban nem egy emberből csordult ki. Ennek már nem voltam képes ellen állni, akármennyire is sajnáltam az illetőt, akinek ez most az életébe fog kerülni. Újszülött voltam, és hihetetlenül szomjas. Vámpírrá válásom óta egy ember élete sem száradt a lelkemen. De ebben a pillanatban egy jól lakott, tökéletes önuralmú magamfajta lény sem bírta volna sokáig egy teremben lenni, ennyi vérző emberrel. Az elmémet birtokló vörös köd még el sem tűnt végleg, mire újra visszatelepedett, hogy megakadályozza épelméjű gondolkodásomat, evvel elérve, hogy az ösztöneimre hagyatkozzak. Az ösztöneim azt súgták, hogy öljek, gyilkoljak. Annak az embernek már teljesen mindegy. Ha nem én, akkor más végez vele. Ezek a gondolatok adták meg a végső löketet. A lábaim külön életre folyamodtak és megindultak egy halálra rémült törékeny ember irányába. Hamar a közelébe férkőztem és a végtagjaim ösztönösen mozogtak. Lassan a nyakához hajoltam, mélyen beszippantottam kellemes illatát, majd belemélyesztettem fogaimat, puha, könnyen átszakítható bőrébe. Leírhatatlan érzés járt át mikor először kóstoltam az emberi vért. A negédes nedű mely abban a pillanatban ajkaimhoz ért, melyben éles fogaimmal, keskeny, vértől duzzadó nyakára tapadó vékony bőrréteget könnyedén átszakítottam, elvette az eszemet, és mohón szívtam prédám édes vérét. Ragadozó voltam és ő volt a zsákmányom. Ebben a pillanatban már nem számított az a pár hónap melyet végig szenvedtem az emberi vér hiánya miatt. Miért is ellenkeztem? Tudtam jól, hogy miért de ez ebben a pillanatban apró kis porszemmé vált amellett az érzés mellett mely imént bizsergette meg testem minden egyes pontját melybe eljutott a számomra létfontosságú vér. Nem tudtam ebben a percben arra gondolni, hogy gyilkos vagyok, mert tökéletesen élveztem, hogy az lehetek. Ha ez az ára... Egyszer úgy is meghalnak, az már lényegtelen, hogy most vagy pár évvel később. Mit számít egy magam fajta felsőbbrendű lénynek holmi emberi élet? A választ tudtam. Semmit. Nem érdekelt, hogy szörnyeteg vagyok, ha ez a lét evvel az élvezettel jár. - Abban a bizonyos percben bizony így gondoltam, de mára már tudom, hogy csak is a szörnyeteg beszélt akkoriban belőlem és nem az, aki vagyok/voltam. – A csodálatos pillanat túl hamar ért véget. Túlságosan hamar. Bántam, hogy vége lett annak a fantasztikus percnek. Ölni akartam még. A torkom készségesen fellángolt a gondolatra és a végtagjaim könnyedén „Igen-t” mondtak a számára, s ellökték maguktól a hideg és merev – legfőképpen – halott testet, és már siettek is a következő áldozatom felé. A második kiszemeltem egy 20-as éveiben járó fiatal férfi lehetett. Nem gondolkoztam sokat, hogy vajon mi történt volna vele, hol folytatódott volna tovább az élete, ha nem kerül ide, Volterra falai közé, inkább fogaimat mélyen belemélyesztettem sima bőrébe.
Miután végeztem „vacsorámmal” azonnal Aro-hoz rohantam, hogy kikérjem a véleményét a kis tervéről. Örültem, hogy kitervelte ezt, mégis szörnyen mérges voltam rá. Tudta, hogyan vélekedek egyes szokásainkról, ő mégis megtervezte ezt. Tudta, hogy valahogyan majd kijátszom Felix-et és Demetrit így „vacsoraidőben” küldte fel őket hozzám. Tudta azt is, hogy szabadulásom után, utam azonnal felé veszi az irányt, számon kérni őt. Mindent kitervelt. Mindent. Látva hirtelen felindultságomat kissé megszeppent arckifejezés jelent meg arcán, majd időben rendezte arcvonásait.
- Aro én nem akarok ez lenni. – mutattam végig magamon – Egy... Egy gyilkos. Nem akarok gyilkos lenni. – nem voltam benne biztos, hogy megtalálom a hangom, így csak suttogtam magam elé. Gyengéden vállamra helyezte kezét, míg a másikkal az arcomat maga felé vonta, hogy láthassa szemeimben a mérhetetlen fájdalmat és gyűlöletet. Nem Aro-t hibáztattam. Még csak nem is Felix-et vagy Demetrit, hisz ők csak követték Aro utasításait. Nem, egyikőjüket sem gyűlöltem. Nem őket gyűlöltem, hanem magamat. Gyűlöltem magamat, amiért ezt tettem. Most oltottam ki két ártatlan életét. Ez így nem mehet. Nem játszhatom el ezt hetente, azt a lelkiismeretem nem bírná ki. Nem bírnám ki, ha még több embert kellene megölnöm. Az egyszerűen nem menne. Talán ha pár havonta enyhíteném a szomjamat, akkor ez még nem lenne akkora bűn...Nem! Attól még az ugyanakkora bűn lenne. Az már nem számítana, hogy milyen időközönként oltom ki azt a pár emberéletet.
- Nem vagy gyilkos, Selena. Nem gondoltam bele, hogy hogyan is fog érinteni az én kis tervem, ha megvalósul. Csak is avval foglalkoztam, hogy a Volturi tagjai mind tökéletes egészségnek örvendjenek. Bele se mertem gondolni, hogy mi lenne, ha még tovább feszítenéd a saját húrodat. Eleinte úgy gondoltam, hogy legfeljebb csak pár napig tudod tartóztatni magad az emberi vértől. Mindannyiunk meglepetésére te nem rohantál le egyikkőnkhöz sem, miszerint te ezt nem bírod tovább, hanem hónapokig kibírtad. Láttam, ahogyan napról napra egyre sápadtabb és gyengébb leszel. A lila karikák a szemed alatt úgy festettek, mintha odaforrasztották volna őket. Nem bírtam tovább nézni, ahogyan szenvedsz. Valamit ki kellett találnom. Sajnálom. – miközben ezt a pár, még is szeretet sugárzó mondatot ejtette ki, már tudtam, hogy nem tudnék rá haragudni. Más már rég elküldött volna avval az ürüggyel, hogy neki nem kell ilyen segéd, de ő végignézte, ahogyan napról napra rosszabbul festek, ahogyan napról napra nagyobb mértékű tűz nyaldossa a torkom. Ő csak jót akart nekem. Mindenből a legjobbat. Úgy éreztem, nem tudok tovább egy légtérben maradni egy ilyen kedves személlyel.
- Én most felmegyek a szobámba, ha nem bánod. – a hangomban még mindig nem voltam tisztában, így suttogóra vettem.
- Menj nyugodtan – mosolygott rám. Meg sem próbáltam sietni. Emberi tempóval szeltem a lépcsőfokokat. Nem volt miért sietnem. Mikor már a szobám felé vezető folyosón lépdeltem, láttam amint Felix siet kifelé karjában a szerencsétlen – még élő -, ájult lánnyal. Mikor már az ajtómnál voltam befelé menet nekimentem valami keménynek és hidegnek, személy szerint Demetri-nek.
- Bocsáss meg – motyogtam az orrom alatt.
- Jól vagy? – kérdezte, mire én meglepődtem. Demetri-vel sosem volt napos a kapcsolatunk. Sőt nem is volt semmilyen kapcsolatunk. Az elmúlt pár hónapban még csak nem is beszéltünk egymással. Nem értettem, hogy miért érdekli épp most, hogy mi van velem.
- Nem – mondtam, majd próbáltam becsusszanni mellette az ajtón de félúton megfogta a csuklómat, evvel megállítva engem.
- Bocsáss meg, én nem akartam, hogy ez történjen, nem akartam neked fájdalmat okozni. Sajnálom. – mondta. Nem tudtam mit felelni csak bambán meredtem magam elé addig, míg el nem kapta az állam, s felé fordította, hogy lássa milyen arcot vágok. Kétségtelen volt, hogy sugárzott rólam a fájdalom és az értetlenség. Még mindig szörnyen dühös voltam magamra, azért a két ártatlan életért.
- Nincs mit sajnálnod, te nem tehetsz semmiről. Aro parancsának én sem mertem volna ellenszegülni – mosolyogtam rá – Mindenről én tehetek. Ha nem makacskodtam volna, akkor te most itt se lennél. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért is vagy még itt. – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Miattad vagyok még itt – mutatott rám – Gondoltam most szívesen kiöntenéd valakinek a lelkedet. És gratulálni is szerettem volna. Még most sem hiszem el, hogy az a lány még mindig él. Én biztos, hogy nem bírtam volna megállj-t parancsolni magamnak. Megértem, hogy miért tart téged Aro akkora kincsnek. Úgy gondolja, hogy olyan hatalmas önuralmú vámpír, mint te nem létezik még egy. – az utolsó mondatától önkéntelenül is elmosolyogtam magam, majd rájöttem, hogy nincs semmi okom arra, hogy büszke legyek magamra. Az elmúlt tíz percben két emberrel végeztem, és még csak meg sem próbáltam leállítani önkéntelenül is meginduló végtagjaimat. Hagytam, hogy az ösztöneim vegyék át az uralmat a testemen. De a legrosszabb még is az volt, hogy mind ezt élveztem. Élveztem, ahogyan annak a két embernek az édes vére lefolyik a torkomon, s megmelengeti az egész testemet. Akármit is mondanak, én tudom, hogy gyilkos vagyok. Egy szívtelen, lelketlen szörnyeteg.
- Nincs miért gratulálnod. Egy szörnyeteg vagyok. – jelentettem ki, mélyen belefúrva tekintetem az övébe, evvel is rávéve őt, hogy egyet értsen velem és ő is kijelentse, hogy egy szörnyeteg vagyok. Sőt rosszabb! Nem esnének jól a szavai, de minden bizonnyal igazak lennének.
- Nem vagy szörnyeteg. Én személy szerint csodállak az önuralmad miatt. – folytatta volna, de közbe vágtam. Nem bírtam tovább, hogy a csodálatos mégis nem létező önuralmamról áradozik.
- Nincs miért csodálnod. Nekem nincsen semmilyen önuralmam. Az előbb öltem meg két embert. Te ezt önuralomnak nevezed? Hidegvérrel végeztem velük. Semmi sem érdekelt csak az, hogy a vérük csak is az én torkomon folyjanak le és ne másén. Nem hiszem, hogy ezt bármilyen nézetben is önuralomnak lehet nevezni. – keltem ki magamból. Muszáj volt megosztanom valakivel, hogy még csak nem is sajnáltam azokat az embereket abban a pillanatban miközben a vérüket szívtam magamba. Magam sem hiszem, de még is így volt. Egy percre sem gondoltam bele, hogy még is lett volna velük, ha ezen a napon más nevezetességet néznek meg és nem Volterra falai között kóborolnak. Szörnyű volt a tudat, még is igaz. Egy cseppet sem érdekelt abban a percben, most viszont annál inkább.
- Mindenki más ezt tette volna a helyedben. Viszont abban biztos vagyok, hogy senki sem bírta volna ki azokat a hónapokat, amiket te. Én az első perctől beletörődtem, hogy nincs más választásom. Tulajdonképpen még felsőbbrendűnek is éreztem magam abban a pillanatban magam, amikor megtudtam, hogy mi is vagyok. – nevette el magát. Nem értette, hogy még is hogyan bír ilyen nyugodtan beszélni a múltjáról. Arról az időkről, amikor még ő volt újszülött.
- Én sosem gondolkodtam azon, hogy még is mi lett volna az emberekkel, ha én nem ölöm meg őket, hisz tudtam, hogy egyszer úgy is végez velük valami. Talán egy betegség vagy egy baleset, de lehet az is, hogy az öregkor. Sosem számított ez nekem miközben táplálkoztam. – az utolsó szó hallatára megrándultam. Nekem miért nem megy ez ilyen könnyen? Én miért félek annyira ettől a témától? – Viszont te teljesen más vagy mint mi, mint a többi vámpír. Hónapokig bírtad ki, hogy távol tartsd magad az emberektől, hogy ne ölj meg senkit se. Tudod ilyen még nem történt. Főleg nem egy újszülöttel. És mikor behoztuk neked azt a lányt, éreztem, hogy abban a pillanatban, amikor megláttad őt, nem vettél többé levegőt. Csak álltál ott tehetetlenül, kétségbeesve és láttam rajtad, hogy félsz a következményektől. Tudtam, hogy szörnyen csúnya dolgot művelek veled, még sem engedtem a szorításon. Még csak meg sem engedhettem magamnak, hogy a gondolat átfusson az agyamon, hisz tudtam, hogy Aro kíváncsi lesz a történtekre, és minden kivétel nélkül csalódott volna bennem, ha ezeket a gondolatokat hallja a fejemben. Így képtelen voltam feléd egyre közelebb lépkedni Felix-szel és a lánnyal, még úgy is, hogy láttam rajtad, hogy minden egyes lélegzetvételünknél megfeszül a tested. Nagyon sajnálom Selena. Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – megbocsátani? Még is miért? Azért mert követte Aro utasításait?
- Nincs mit megbocsátanom Demetri. Te csak Aro utasításait követted. Nem lett volna valami jó ötlet ellenszegülni az akaratának. Még a végén rád küldte volna Jane-t. – mosolyogtam el magam sok ideje először. Nagyon jól esett, hogy Demetri így megnyílt előttem. Talán egyszer barátok leszünk. Nagyon jó barátok. – erre a gondolatra újra elmosolyodtam –
- Azt meghiszem. – nevette el magát, ma már másodszor a társaságomban.
Ezek után még rengeteget beszélgettünk. Kiöntöttem neki a szívemet. Elmeséltem az összes emberi emlékemet, majd az átváltozás utániakat is. Ő is rengeteg mindent megosztott velem. Elmesélte, hogy hogyan teltek újszülöttként az első hetei, hónapjai, évei, és mesélt pár halvány emberi emlékéről. Elmagyarázta, hogy vannak sokan, akik az emberi életükből semmire sem emlékeznek, s vannak olyanok is, akik emberi életük minden egyes percükre emlékeznek átváltozásukkor. Nagyon jól éreztem magam vele. Valamiért úgy éreztem, hogy neki bármit elmondhatok, a falak melyeket eleinte éreztem köztünk, könnyedén leomlottak. Már biztos volta benne, hogy barátok leszünk.


Valamiért ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy szörnyen izgalmas tud lenni a falon nem lévő repedések képzeletbeli alkotása. Nem volt semmi dolgom, s ilyenkor általában a szobámban, az ágyon feküdve elmélkedek a semmin. Elgondolkozok az elmúlt lassan 400 éven, melyet immáron Volterra falai között töltöttem. Csak nagyon ritkán tettem ki a lábamat innen, a föld alól. Bár volt egy évszázad melyben a Délieket túl gyakran kellett kordában tartani. Általában az ilyen feladatoknál nagy segítség voltam. De mostanában csak nagyon ritkán kell kimozdulnunk.
Ezen elmélkedtem mikor kopogást hallottam az ajtóm túl oldaláról egy „Bejöhetek?”-kel kísérve. Rögtön felismertem a hang tulajdonosát, s felpattantam az ágyról, hogy ajtót nyissak. Demetri állt velem szemben majd bökött egyet a fejével és elmotyogott egy „Gyere”-t mire én követni kezdtem. Lassan, emberi tempóban haladtunk lefelé a lépcsőn. Látván Demetri szótlanságát inkább nem kezdeményeztem beszélgetést. Mikor ránézett az arcomra, biztosan leolvashatta rólam, hogy fogalmam sincs, hogy miért kell követnem, és hogy hova, mert rögtön mosolyra görbültek az ajkai.
- Csak Aro hivat. Lenne egy kis elintézni valód. – válaszolta meg fel nem tett kérdésemet.
- Végre. Már kezdtem unni magam. - mosolyogtam el magam én is. Hamar leértünk a sok-sok kőlépcsőn, s egyenesen Aro felé vettük az irányt. Pár perccel később megérkeztünk egy nagy faajtó előtt, melynek a másik végén Aro-t sejtettük. Mit sem törődve az elkövetkezendő történtekkel, egy határozott mozdulattal kitártam magam előtt az ajtót.


Na megjött a várva várt első fejezet. Remélem tetszik. Miután elolvastátok kérlek írjatok legalább egy párszavas kis kommentárt : ) Előre is köszi. andi

Prológus

MINT FÉNY A KÖDBEN - PROLÓGUS



Minden 1724. július 12.-én kezdődött. Csodálatosan indult az a nap. Aznap szombatot írtunk. Aznap meseszépen sütött a nap. Aznap született meg az öcsém. Aznap felhőtlenül boldog voltam, mert aznap volt a születésnapom. És az a csodálatosan szép nap tragikusan ért véget.

Egyetlen barátnőmnél, Margaret Johnson-nál ünnepeltem születésem napját. Nem kaptam túl sok ajándékot, de nem panaszkodtam. Szegény családból származtam. A szüleimnek sosem volt arra pénze, hogy felesleges és drága ajándékokkal halmozzanak el. Ők inkább szerettek. Mérhetetlenül szerettek, és nekem ez tökéletesen elég volt. Szerettem így élni, de aznap elvették tőlem ezt az életet.
A sok ajándék helyett életem legszebb napját kaptam. Nagyszerűen szórakoztunk. Estefele, sötétedéskor indultam el hazafelé. - Abban a percben még nem tudtam, hogy soha többé nem jutok haza. – Egy sötét sikátoron mentem keresztül. Minden nap erre jöttem haza – világosban -. Sokan mások a helyemben féltek volna átmenni ezen az utcán. Nekem is megvolt rá az okom, de én nem féltem. Akkor még nem tudtam, mi az az ok. Lassú, megfontolt lépésekkel haladtam a hosszú, sötét utcán keresztül. Egy utcára lehettem az otthonomtól, a biztonságtól, amikor valaki hátulról megragadott és magával húzott a sikátor legsötétebb pontjára. Ki akartam szabadulni kezei közül, de azok túl erősen fogtak. Emberfelettien erősen. Csak két dolog jutott eszembe, hogy mit akarhat velem tenni. Kirabol, vagy megerőszakol. Talán sokkal jobban jártam volna, ha a két elképzelésem közül választ. De az alak, aki nem engedett a szorításán, a saját elképzelése szerint cselekedett. Egyik tenyerét a szájamra tapasztotta, míg a másikkal magához szorított. Hirtelen elképzelésből bokán rúgtam, de meg se rezzent. Mintha hozzá sem értem volna. A kis akcióm után közelebb hajolt a nyakamhoz, mormolt egy „Sajnálom” féleséget majd beleharapott a nyakamba. Éreztem, amint fogai könnyedén átszakítják bőrömet, és mohón szívni kezdik az engem éltető vért. Nem tudtam mi ő, de tudtam, hogy hamarosan végez velem. Életemben először féltem. Nagyon féltem.
Egyik pillanatban még éreztem, ahogyan szüntelenül szívja a véremet, míg a következő pillanatban már nem láttam sehol. Kinyitottam a szemem és az eddig közvetlen mellettem álló alak a sikátor másik végében volt, tőlem több méterre. Nem értettem mi történhetett, de még csak örülni sem volt időm, hogy talán még sem halok meg, amikor elkezdte átjárni az ereimet a tűz. Az érzés, olyan volt mintha belülről égetnének el. Égtem. Égtem, hetekig, napokig, de lehet, hogy csak órákig. Miközben égtem minden egyes percet több évezredként fogtam fel.
Nem tudom mennyi idő múltán, de egyszer csak az égés eltűnt a lábujjaimból és az ujjaimból, hogy feljebb haladjanak. És ez így ment tovább. A bokámból visszahúzódott a térdemig. A csuklómból a könyökömig. Minél feljebb haladt az égés, a szívem annál hangosabban dörömbölt. Ha nem a vérveszteségbe, akkor szívinfarktusba fogok bele halni.
Az égés már csak egészen a szívem körül perzselt. Mintha az a tűz, ami eddig az egész testemet kínozta, csak a szívemre koncentrálna. Mintha el akarná égetni a szívemet.
Pár perc, vagy talán óra elteltével az égés elérte a szívemet, ami készségesen meghajolt előtte és felhagyott több évi szolgálatával. A szívem nem dobogott többet. Leállt. Vagyis meghaltam. Egészen közelről sutyorgást hallottam. De akkor még sem hallhattam meg.
- Leállt a szíve. Az átalakulás befejeződött. – hallottam magam mellett egy ismeretlen, bársonyos, csilingelő női hangot. Átváltozás? Miféle átváltozás?
- Drágám, nyisd ki a szemed!
Hallgattam a másik oldalamról jövő hangra, és kinyitottam a szemem. A látvány, ami a szemem elé tárult megdöbbentő volt. Most egy kőfalas, ablakhiányos szobában feküdtem egy francia ágyon. Ám nem a szoba szépsége döbbentett meg. Minden egyes porszemet láttam. Láttam a porszemeken megcsillanni a szivárvány minden egyes árnyalatát. A látásom kitűnő volt.
Hallottam amint a falon túlról páran lesietnek a lépcsőn, ahogyan levegőt vesznek. Mindent hallottam.
És éreztem az illatokat. Meg tudtam különböztetni a napfény és a levegő illatát. A selymet és a pamutot. Mindnek más és más illata volt, amit eddigi életem során nem éreztem. Új tulajdonságaim megismeréseiben, egy magas, hófehér bőrű, rövid fekete hajú, vörös szemű férfi zavart meg.
- Hello! Én Eleazar vagyok. – mutatkozott be. Eddig észre sem vettem az engem körülvevő szoborszépségű alakokat. – Téged, hogy hívnak? – kérdezte udvariasan.
- Selena Wilkinson. – mondtam. Meglepődtem hangom szépségén. – Mi történt velem? Ki oltotta el a tüzet? – kérdeztem. Még mindig nem fogtam fel, hogy élek, hogy a szívem nem dobog többé.
- Amit éreztél az nem tűz volt, hanem méreg. De ezt majd később megbeszéljük, miután enyhítettél a szomjadon. – közölte bársonyos hangján Eleazar. Nem éreztem, hogy szomjas lennék, viszont fájt a torkom.
- Nem vagyok szomjas. Viszont fáj a torkom. Kaphatnék valami fájdalomcsillapítót? – kérdeztem mire egy szőke hajú, alacsony termetű, szintén szoborszépségű lány felnevetett. Nevetése felért egy csodálatos csengő játékkal. Értetlenül néztem rá. Miért nevet ki? Arckifejezésem láttán azonnal magyarázkodni kezdett.
- Nem hiszem, hogy a torokfájásodon, a véren kívül bármi más is segíthet.
- A... A véren? – kérdeztem kissé megnyúlt fejjel. Hogyan segíthetne a vér a torokfájásomon?
- Gyere, menjünk vadászni! Útközben mindent elmesélünk. – nyugtatott meg.
- Én nem szeretek vadászni. Sosem szerettem. Sajnáltam minden lelőtt állatot. – világosítottam föl. A lány ismét felnevetett de most már a többiek is vele nevettek. Mi vicceset mondtam?
- Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne kivinni őt a vár falain kívül, Jane. – bökött felém - Főleg nem Szent Márk napján. Légy egy kicsit türelmesebb! – sóhajtotta egy vállig érő hidrogén szőke hajú férfi. Tudtam, hogy van bennük valami embertelenség. Mind túl tökéletesek voltak. Mind hasonlítottak és mind olyannyira különböztek is. De ha nem emberek, akkor mik?
- Mik vagytok ti? – kérdeztem.
- A kérdés úgy a helyes, hogy mik vagyunk mi. – felelte Jane.
- És mik vagyunk mi? – kérdeztem gyerekes izgatottsággal a hangomban.
- Vámpírok. – felelte közönnyel a hangjában egy másik férfi. Vámpírok?! Szóval, aki megharapott engem isten tudja mikor az egy... vámpír volt?
- És hogy-hogy élek? – kérdeztem.
- Az a vámpír, aki megharapott valamiért nem ölt meg, így átváltoztál.
- Értem. – azt hiszem – tettem hozzá magamban.
- És miért vagyok itt... Hol is? – kérdeztem.
- Azért vagy Volterra-ban, mert Eleazar két képességet is felfedezett nálad, mikor megtalált. Gyere, szóljunk Aro-nak, hogy „felébredtél”. – mondta. Képesség? Milyen képesség? Nem lehet, hogy elaludtam Margaret-nél és mind ezt álmodom? Megcsíptem hófehér bőrömet és nyugtáztam, hogy nem alszok. Hófehér Bőrömet? Még is mióta hófehér a bőröm?
- Milyen képesség és ki az az Aro?
- Aro-nak mától te vagy a segédje úgy, mint én és Alec. – mutatott a mellette álló fiúra.
- Rendben menjünk. – mondtam, és elindultunk felfelé a lépcsőn hihetetlen gyorsasággal. Egy perc sem kellett ahhoz, hogy megérkezzünk egy hatalmas fa ajtó elé. Az ajtó mögül sutyorgások hallatszottak ki. Mielőtt Jane benyitott volna, vettem egy mély levegőt, és bólintottam, hogy mehetünk...
Így kezdődött el az én alkonyom.


Ez lenne a prológus, amelyben Selena szemszögéből látjuk, hogyan kezdődött el életének "alkonya". Remélem tetszik :DD Komikat Pls! : ))