1. fejezet

1. FEJEZET – FÁJÓ EMLÉK




2105. február 22.-ét írunk. 1724. július 15. óta élek itt Volterra falai közt, majdhogynem négyszáz éve. Szeretek itt élni. Aznap, mikor az életem gyökerestül megváltozott, még nem voltam benne biztos, hogy tényleg ezt akarom. Mikor megtudtam a fajtámról mindent, eleinte meg akartam halni. Nem akartam szörnyeteg lenni. Sajnáltam minden egyes kioltott emberéletet, melyet az én fajtám követett el, és sajnáltam az összes többit, mely arra vár. Nem akartam gyilkos lenni. De ez már idővel nem foglalkoztatott. Úgy gondoltam minderre, mint egy létszükségletre. Számomra a vér olyan, mint az emberek számára a táplálék. Nélkülözhetetlen. Az első hetekben próbáltam nem emberek között lenni, miközben a többiek szomjukat csillapították. Eleinte nem fogyasztottam emberi – sőt, semmilyen – vért. Aro féltett, mert látta, hogy egyre jobban gyengülök. Egyre nehezebben türtőztettem magam attól, hogy embert öljek, hogy csillapítsak gyilkolási vágyamon. Hónapokig kibírtam, ám egy nap Aro kegyetlenül elbánt velem.

Mint mindig, akkor is a szobámban ültem, és meredtem a semmibe. Nem gondolkoztam semmin sem. Csak néztem az odaképzelt repedéseket a falon. Egyszer csak benyitottak, minden kopogás, vagy figyelmeztetés nélkül. Azonnal megpillantottam a törékeny kis embert kettejük között. Eleinte próbáltam fékezni magam, és nem levegőt venni. A lány melyet, felhoztak számomra, már-már remegett a félelemtől, melyet – immáron - fekete szemeim keltettek benne. Abban a pillanatban én is féltem. Féltem, hogy a sok-sok hónap után most minden habozás nélkül rávetem magam. A fogaimon keresztül préseltem ki azt az egyetlen, bár hihetetlenül fontos szót.
- Fuss! – utasítottam a lányt, de annak, mintha földbe gyökereztek volna lábai, nem mozdult egy tapodtat sem. Nem tudtam, meddig bírom még ki, mikor a lány rájött, hogy veszélyben van. Megpróbált kiszabadulni Demetri és Felix karjai közül, de azok ketten, egy pillanatra sem vették le a lányról a szemüket. Beljebb léptek, mire belőlem egy morgás tört fel. Tudtam, hogy ez lesz az a pillanat, amikor az a sok-sok hónap cserben hagy. Felix-ék még közelebb jöttek a lánnyal, és az elmémet egyre jobban beszennyezte a vörös köd, mely meggátolta, hogy az ép eszemre, és ne az ösztöneimre hallgassak. Felix-ék egyre-egyre közelebb jöttek, majd az egyik pillanatban felém lökték szerencsétlen lányt. Ha vettem volna levegőt, akkor abban a pillanatban biztos, hogy elállt volna a lélegzetem. A lány neki csapódott szobor keménységű mellkasomhoz, majd, hogy ne engedjek a csábításnak, képességem akkor sem hagyott cserben. Minden szörnyen gyorsan történt. Egyik pillanatban még a lány a mellkasomnak szorult, míg a következő másodpercben már ájultan feküdt a hideg parkettán tőlem pár méterre. Ezt a csekély kis távolságot kihasználva kirontottam a szobából Felix és Demetri között, és azonnal Aro felé vettem az irányt. Egy percre sem álltam meg átgondolni a dolgokat. Átgondolni, hogy még is miket vágok majd mesterem fejéhez, aki csak a legjobbat szeretné nekem mindenből. Nem tudtam mennyi lehetett az idő, de evvel nem törődve berontottam Aro-hoz, ki szerencsétlenségemre éppen ebben a pillanatban „vacsorázott” és nem egyedül. Tökéletes érzékemnek köszönhetően éreztem a vért, mely ebben a pillanatban nem egy emberből csordult ki. Ennek már nem voltam képes ellen állni, akármennyire is sajnáltam az illetőt, akinek ez most az életébe fog kerülni. Újszülött voltam, és hihetetlenül szomjas. Vámpírrá válásom óta egy ember élete sem száradt a lelkemen. De ebben a pillanatban egy jól lakott, tökéletes önuralmú magamfajta lény sem bírta volna sokáig egy teremben lenni, ennyi vérző emberrel. Az elmémet birtokló vörös köd még el sem tűnt végleg, mire újra visszatelepedett, hogy megakadályozza épelméjű gondolkodásomat, evvel elérve, hogy az ösztöneimre hagyatkozzak. Az ösztöneim azt súgták, hogy öljek, gyilkoljak. Annak az embernek már teljesen mindegy. Ha nem én, akkor más végez vele. Ezek a gondolatok adták meg a végső löketet. A lábaim külön életre folyamodtak és megindultak egy halálra rémült törékeny ember irányába. Hamar a közelébe férkőztem és a végtagjaim ösztönösen mozogtak. Lassan a nyakához hajoltam, mélyen beszippantottam kellemes illatát, majd belemélyesztettem fogaimat, puha, könnyen átszakítható bőrébe. Leírhatatlan érzés járt át mikor először kóstoltam az emberi vért. A negédes nedű mely abban a pillanatban ajkaimhoz ért, melyben éles fogaimmal, keskeny, vértől duzzadó nyakára tapadó vékony bőrréteget könnyedén átszakítottam, elvette az eszemet, és mohón szívtam prédám édes vérét. Ragadozó voltam és ő volt a zsákmányom. Ebben a pillanatban már nem számított az a pár hónap melyet végig szenvedtem az emberi vér hiánya miatt. Miért is ellenkeztem? Tudtam jól, hogy miért de ez ebben a pillanatban apró kis porszemmé vált amellett az érzés mellett mely imént bizsergette meg testem minden egyes pontját melybe eljutott a számomra létfontosságú vér. Nem tudtam ebben a percben arra gondolni, hogy gyilkos vagyok, mert tökéletesen élveztem, hogy az lehetek. Ha ez az ára... Egyszer úgy is meghalnak, az már lényegtelen, hogy most vagy pár évvel később. Mit számít egy magam fajta felsőbbrendű lénynek holmi emberi élet? A választ tudtam. Semmit. Nem érdekelt, hogy szörnyeteg vagyok, ha ez a lét evvel az élvezettel jár. - Abban a bizonyos percben bizony így gondoltam, de mára már tudom, hogy csak is a szörnyeteg beszélt akkoriban belőlem és nem az, aki vagyok/voltam. – A csodálatos pillanat túl hamar ért véget. Túlságosan hamar. Bántam, hogy vége lett annak a fantasztikus percnek. Ölni akartam még. A torkom készségesen fellángolt a gondolatra és a végtagjaim könnyedén „Igen-t” mondtak a számára, s ellökték maguktól a hideg és merev – legfőképpen – halott testet, és már siettek is a következő áldozatom felé. A második kiszemeltem egy 20-as éveiben járó fiatal férfi lehetett. Nem gondolkoztam sokat, hogy vajon mi történt volna vele, hol folytatódott volna tovább az élete, ha nem kerül ide, Volterra falai közé, inkább fogaimat mélyen belemélyesztettem sima bőrébe.
Miután végeztem „vacsorámmal” azonnal Aro-hoz rohantam, hogy kikérjem a véleményét a kis tervéről. Örültem, hogy kitervelte ezt, mégis szörnyen mérges voltam rá. Tudta, hogyan vélekedek egyes szokásainkról, ő mégis megtervezte ezt. Tudta, hogy valahogyan majd kijátszom Felix-et és Demetrit így „vacsoraidőben” küldte fel őket hozzám. Tudta azt is, hogy szabadulásom után, utam azonnal felé veszi az irányt, számon kérni őt. Mindent kitervelt. Mindent. Látva hirtelen felindultságomat kissé megszeppent arckifejezés jelent meg arcán, majd időben rendezte arcvonásait.
- Aro én nem akarok ez lenni. – mutattam végig magamon – Egy... Egy gyilkos. Nem akarok gyilkos lenni. – nem voltam benne biztos, hogy megtalálom a hangom, így csak suttogtam magam elé. Gyengéden vállamra helyezte kezét, míg a másikkal az arcomat maga felé vonta, hogy láthassa szemeimben a mérhetetlen fájdalmat és gyűlöletet. Nem Aro-t hibáztattam. Még csak nem is Felix-et vagy Demetrit, hisz ők csak követték Aro utasításait. Nem, egyikőjüket sem gyűlöltem. Nem őket gyűlöltem, hanem magamat. Gyűlöltem magamat, amiért ezt tettem. Most oltottam ki két ártatlan életét. Ez így nem mehet. Nem játszhatom el ezt hetente, azt a lelkiismeretem nem bírná ki. Nem bírnám ki, ha még több embert kellene megölnöm. Az egyszerűen nem menne. Talán ha pár havonta enyhíteném a szomjamat, akkor ez még nem lenne akkora bűn...Nem! Attól még az ugyanakkora bűn lenne. Az már nem számítana, hogy milyen időközönként oltom ki azt a pár emberéletet.
- Nem vagy gyilkos, Selena. Nem gondoltam bele, hogy hogyan is fog érinteni az én kis tervem, ha megvalósul. Csak is avval foglalkoztam, hogy a Volturi tagjai mind tökéletes egészségnek örvendjenek. Bele se mertem gondolni, hogy mi lenne, ha még tovább feszítenéd a saját húrodat. Eleinte úgy gondoltam, hogy legfeljebb csak pár napig tudod tartóztatni magad az emberi vértől. Mindannyiunk meglepetésére te nem rohantál le egyikkőnkhöz sem, miszerint te ezt nem bírod tovább, hanem hónapokig kibírtad. Láttam, ahogyan napról napra egyre sápadtabb és gyengébb leszel. A lila karikák a szemed alatt úgy festettek, mintha odaforrasztották volna őket. Nem bírtam tovább nézni, ahogyan szenvedsz. Valamit ki kellett találnom. Sajnálom. – miközben ezt a pár, még is szeretet sugárzó mondatot ejtette ki, már tudtam, hogy nem tudnék rá haragudni. Más már rég elküldött volna avval az ürüggyel, hogy neki nem kell ilyen segéd, de ő végignézte, ahogyan napról napra rosszabbul festek, ahogyan napról napra nagyobb mértékű tűz nyaldossa a torkom. Ő csak jót akart nekem. Mindenből a legjobbat. Úgy éreztem, nem tudok tovább egy légtérben maradni egy ilyen kedves személlyel.
- Én most felmegyek a szobámba, ha nem bánod. – a hangomban még mindig nem voltam tisztában, így suttogóra vettem.
- Menj nyugodtan – mosolygott rám. Meg sem próbáltam sietni. Emberi tempóval szeltem a lépcsőfokokat. Nem volt miért sietnem. Mikor már a szobám felé vezető folyosón lépdeltem, láttam amint Felix siet kifelé karjában a szerencsétlen – még élő -, ájult lánnyal. Mikor már az ajtómnál voltam befelé menet nekimentem valami keménynek és hidegnek, személy szerint Demetri-nek.
- Bocsáss meg – motyogtam az orrom alatt.
- Jól vagy? – kérdezte, mire én meglepődtem. Demetri-vel sosem volt napos a kapcsolatunk. Sőt nem is volt semmilyen kapcsolatunk. Az elmúlt pár hónapban még csak nem is beszéltünk egymással. Nem értettem, hogy miért érdekli épp most, hogy mi van velem.
- Nem – mondtam, majd próbáltam becsusszanni mellette az ajtón de félúton megfogta a csuklómat, evvel megállítva engem.
- Bocsáss meg, én nem akartam, hogy ez történjen, nem akartam neked fájdalmat okozni. Sajnálom. – mondta. Nem tudtam mit felelni csak bambán meredtem magam elé addig, míg el nem kapta az állam, s felé fordította, hogy lássa milyen arcot vágok. Kétségtelen volt, hogy sugárzott rólam a fájdalom és az értetlenség. Még mindig szörnyen dühös voltam magamra, azért a két ártatlan életért.
- Nincs mit sajnálnod, te nem tehetsz semmiről. Aro parancsának én sem mertem volna ellenszegülni – mosolyogtam rá – Mindenről én tehetek. Ha nem makacskodtam volna, akkor te most itt se lennél. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miért is vagy még itt. – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Miattad vagyok még itt – mutatott rám – Gondoltam most szívesen kiöntenéd valakinek a lelkedet. És gratulálni is szerettem volna. Még most sem hiszem el, hogy az a lány még mindig él. Én biztos, hogy nem bírtam volna megállj-t parancsolni magamnak. Megértem, hogy miért tart téged Aro akkora kincsnek. Úgy gondolja, hogy olyan hatalmas önuralmú vámpír, mint te nem létezik még egy. – az utolsó mondatától önkéntelenül is elmosolyogtam magam, majd rájöttem, hogy nincs semmi okom arra, hogy büszke legyek magamra. Az elmúlt tíz percben két emberrel végeztem, és még csak meg sem próbáltam leállítani önkéntelenül is meginduló végtagjaimat. Hagytam, hogy az ösztöneim vegyék át az uralmat a testemen. De a legrosszabb még is az volt, hogy mind ezt élveztem. Élveztem, ahogyan annak a két embernek az édes vére lefolyik a torkomon, s megmelengeti az egész testemet. Akármit is mondanak, én tudom, hogy gyilkos vagyok. Egy szívtelen, lelketlen szörnyeteg.
- Nincs miért gratulálnod. Egy szörnyeteg vagyok. – jelentettem ki, mélyen belefúrva tekintetem az övébe, evvel is rávéve őt, hogy egyet értsen velem és ő is kijelentse, hogy egy szörnyeteg vagyok. Sőt rosszabb! Nem esnének jól a szavai, de minden bizonnyal igazak lennének.
- Nem vagy szörnyeteg. Én személy szerint csodállak az önuralmad miatt. – folytatta volna, de közbe vágtam. Nem bírtam tovább, hogy a csodálatos mégis nem létező önuralmamról áradozik.
- Nincs miért csodálnod. Nekem nincsen semmilyen önuralmam. Az előbb öltem meg két embert. Te ezt önuralomnak nevezed? Hidegvérrel végeztem velük. Semmi sem érdekelt csak az, hogy a vérük csak is az én torkomon folyjanak le és ne másén. Nem hiszem, hogy ezt bármilyen nézetben is önuralomnak lehet nevezni. – keltem ki magamból. Muszáj volt megosztanom valakivel, hogy még csak nem is sajnáltam azokat az embereket abban a pillanatban miközben a vérüket szívtam magamba. Magam sem hiszem, de még is így volt. Egy percre sem gondoltam bele, hogy még is lett volna velük, ha ezen a napon más nevezetességet néznek meg és nem Volterra falai között kóborolnak. Szörnyű volt a tudat, még is igaz. Egy cseppet sem érdekelt abban a percben, most viszont annál inkább.
- Mindenki más ezt tette volna a helyedben. Viszont abban biztos vagyok, hogy senki sem bírta volna ki azokat a hónapokat, amiket te. Én az első perctől beletörődtem, hogy nincs más választásom. Tulajdonképpen még felsőbbrendűnek is éreztem magam abban a pillanatban magam, amikor megtudtam, hogy mi is vagyok. – nevette el magát. Nem értette, hogy még is hogyan bír ilyen nyugodtan beszélni a múltjáról. Arról az időkről, amikor még ő volt újszülött.
- Én sosem gondolkodtam azon, hogy még is mi lett volna az emberekkel, ha én nem ölöm meg őket, hisz tudtam, hogy egyszer úgy is végez velük valami. Talán egy betegség vagy egy baleset, de lehet az is, hogy az öregkor. Sosem számított ez nekem miközben táplálkoztam. – az utolsó szó hallatára megrándultam. Nekem miért nem megy ez ilyen könnyen? Én miért félek annyira ettől a témától? – Viszont te teljesen más vagy mint mi, mint a többi vámpír. Hónapokig bírtad ki, hogy távol tartsd magad az emberektől, hogy ne ölj meg senkit se. Tudod ilyen még nem történt. Főleg nem egy újszülöttel. És mikor behoztuk neked azt a lányt, éreztem, hogy abban a pillanatban, amikor megláttad őt, nem vettél többé levegőt. Csak álltál ott tehetetlenül, kétségbeesve és láttam rajtad, hogy félsz a következményektől. Tudtam, hogy szörnyen csúnya dolgot művelek veled, még sem engedtem a szorításon. Még csak meg sem engedhettem magamnak, hogy a gondolat átfusson az agyamon, hisz tudtam, hogy Aro kíváncsi lesz a történtekre, és minden kivétel nélkül csalódott volna bennem, ha ezeket a gondolatokat hallja a fejemben. Így képtelen voltam feléd egyre közelebb lépkedni Felix-szel és a lánnyal, még úgy is, hogy láttam rajtad, hogy minden egyes lélegzetvételünknél megfeszül a tested. Nagyon sajnálom Selena. Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – megbocsátani? Még is miért? Azért mert követte Aro utasításait?
- Nincs mit megbocsátanom Demetri. Te csak Aro utasításait követted. Nem lett volna valami jó ötlet ellenszegülni az akaratának. Még a végén rád küldte volna Jane-t. – mosolyogtam el magam sok ideje először. Nagyon jól esett, hogy Demetri így megnyílt előttem. Talán egyszer barátok leszünk. Nagyon jó barátok. – erre a gondolatra újra elmosolyodtam –
- Azt meghiszem. – nevette el magát, ma már másodszor a társaságomban.
Ezek után még rengeteget beszélgettünk. Kiöntöttem neki a szívemet. Elmeséltem az összes emberi emlékemet, majd az átváltozás utániakat is. Ő is rengeteg mindent megosztott velem. Elmesélte, hogy hogyan teltek újszülöttként az első hetei, hónapjai, évei, és mesélt pár halvány emberi emlékéről. Elmagyarázta, hogy vannak sokan, akik az emberi életükből semmire sem emlékeznek, s vannak olyanok is, akik emberi életük minden egyes percükre emlékeznek átváltozásukkor. Nagyon jól éreztem magam vele. Valamiért úgy éreztem, hogy neki bármit elmondhatok, a falak melyeket eleinte éreztem köztünk, könnyedén leomlottak. Már biztos volta benne, hogy barátok leszünk.


Valamiért ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy szörnyen izgalmas tud lenni a falon nem lévő repedések képzeletbeli alkotása. Nem volt semmi dolgom, s ilyenkor általában a szobámban, az ágyon feküdve elmélkedek a semmin. Elgondolkozok az elmúlt lassan 400 éven, melyet immáron Volterra falai között töltöttem. Csak nagyon ritkán tettem ki a lábamat innen, a föld alól. Bár volt egy évszázad melyben a Délieket túl gyakran kellett kordában tartani. Általában az ilyen feladatoknál nagy segítség voltam. De mostanában csak nagyon ritkán kell kimozdulnunk.
Ezen elmélkedtem mikor kopogást hallottam az ajtóm túl oldaláról egy „Bejöhetek?”-kel kísérve. Rögtön felismertem a hang tulajdonosát, s felpattantam az ágyról, hogy ajtót nyissak. Demetri állt velem szemben majd bökött egyet a fejével és elmotyogott egy „Gyere”-t mire én követni kezdtem. Lassan, emberi tempóban haladtunk lefelé a lépcsőn. Látván Demetri szótlanságát inkább nem kezdeményeztem beszélgetést. Mikor ránézett az arcomra, biztosan leolvashatta rólam, hogy fogalmam sincs, hogy miért kell követnem, és hogy hova, mert rögtön mosolyra görbültek az ajkai.
- Csak Aro hivat. Lenne egy kis elintézni valód. – válaszolta meg fel nem tett kérdésemet.
- Végre. Már kezdtem unni magam. - mosolyogtam el magam én is. Hamar leértünk a sok-sok kőlépcsőn, s egyenesen Aro felé vettük az irányt. Pár perccel később megérkeztünk egy nagy faajtó előtt, melynek a másik végén Aro-t sejtettük. Mit sem törődve az elkövetkezendő történtekkel, egy határozott mozdulattal kitártam magam előtt az ajtót.


Na megjött a várva várt első fejezet. Remélem tetszik. Miután elolvastátok kérlek írjatok legalább egy párszavas kis kommentárt : ) Előre is köszi. andi