4. fejezet

4. FEJEZET

- Tudod... Egy ideje észrevettem, hogy... hogy... hogy egy kicsit többet érzek irántad, mint... mint amennyit kellene...

Idő

m sem volt felfogni szavainak jelentését, mikor megéreztem ajkait az enyémeken. Gyengéden és féltőn csókolt. Rettenetesen jól esett, ahogy puha ajaki az enyémeket kényeztették. Nem csókoltam vissza. Nem. Volt bennem annyi erkölcsiesség, hogy mikor koppant, hogy épp Demetri ajkait érzem az enyémeken, s nem az aranyszemű család Edward nevű tagjának ajkait – amit igazán nem bántam volna -, akkor lassan, de határozottan eltoltam magamtól, s félve a következményektől, bele néztem a lélek tükrébe, Demetri szemébe.

Szemei az értetlenségtől, vágyakozástól, és a remény legkisebb szikrájától csillogtak. Ahogy belenéztem a nagy vörös szemekbe, rögtön elszégyelltem magam, mert tudtam, hogy sosem tudnám viszonozni azokat az érzéseket, tetteket, amelyeket ő nyújtani tudna a számomra. Tudtam, hogy sosem tudnék úgy tekinteni rá, mint életem szerelmére; mint arra, akivel le akarom élni az igencsak hosszú létemet. Tudtam, hogy ez a személy nem Demetri.

- Bocsáss meg, de nekem ez nem menne... – álltam fel mellőle, s a mozdulataim, a mi létemhez képest eléggé esetlennek bizonyultak. Lassan, botladozva, s minden méltóságomat elveszítve sétáltam ki a szobából.

Miért van az, hogy nálam nem válnak be ezek a drámai megnyilvánulások? A szappanoperákban, amikor a főhősnő széttárja a karját, mert megcsalta a szerelme, és az okokra kíváncsi, az emberek elhallgatnak, s mindenki feszengve várja, hogy fény derüljön arra, hogy miért volt zöldebb a szomszéd füve...Nos, általában az én efféle mozdulatomra a kisebb nézőközönségem görnyed a visszafojtott nevetéstől, mert vagy leverek egy vázát a legközelebbi polcról, vagy rosszabbik esetben durván arcul csapok valakit.

Mint azt feljebb megemlítettem, ez most sem volt másként. A drámai hangulat abban a pillanatban szertefoszlott, amikor botladozva és közveszélyesen kisétáltam.

Leszáguldottam a hosszú márványlépcső sorokon. Szeret... Nem, nem lehet! Demetri az, aki mindig mellettem állt, aki velem volt akkor, amikor más nem, aki húgaként szeretett... mostanáig. Vagy mégsem? Csak most vette rá magát, hogy tudassa velem a nézetét. Ez az érzés nem egyik napról a másikra alakul ki. Emlékszem, amikor Arotól kérdezgettem a „vámpír-szerelem” menetét. Még ha akarnám, sem lennék rá képes elfelejteni a szavait. De ha nem rendelkeznék tagadhatatlanul tökéletes memóriával, bizonyára akkor is a fejemben élnének a szavai. Az ő, és mások tapasztalatának köszönhetően úgy fogalmazott, hogy „Az érzés egy pillanat alatt kirajzolódik benned, de az-az egy pillanat nem elég idő arra, hogy meg is értsd, hogy rájöjj, hogy téged is elragadott a szerelem.” Demetri nem szerelmes, egyszerűen csak össze van zavarodva. Az semmiképpen sem lehet, hogy majdnem négyszáz évnyi gondolkodás és tépelődés árán jött rá, hogy szeret engem. Engem, aki sose tudná viszonozni az érzelmeit. Milyen szörnyű dolog a szerelem... Nem akarok szerelmes lenni! Nem akarok szenvedni! És legfőképpen nem akarok csalódni...

- Óh bocsáss meg! Nem akartam, sajnálom. Csak tudni szerettem volna, hogy mi van veled. Már jó ideje elváltál a társaságunktól. – mosolygott, legalább is azt hiszem. Nem láttam tisztán. Szemeimet ellepték az arcomat irdatlanul megrohamozó könnyek. Szorosan magához húzott. Tekintetét elkerülte, hogy itt zokogok a karjaiban. Lassan felemelten a fejem, hogy belenézzek aranybarna szemeibe, de rögtön megbántam. Másodszorra már nem volt olyan szerencsém, hogy könnyeimet el tudjam rejteni a szeme elől. Amint meglátta a szemem sarkában felcsillanó könnycseppek egyikét, arcán a mosolyt menten átváltotta a meglepettség és... az aggódás?

– Minden rendben? – tolt el egy kissé magától, hogy megbizonyosodhasson, hogy a szeme nem csal-e, hogy tényleg jól látja, hogy sírok. Én ezt kihasználtam és gyengédnek nem nevezető mozdulattal kitéptem magam az ölelő karjai szorításából, és folytattam utamat. Meg kell találnom Alecet! Nem érdekel, hogy hidegen hagyja az emberek sorsa. Szükségem van egy támaszra, aki ebben a pillanatban átvállalja a gondjaimat, aki leveszi a vállamról a súlyos terhet, aki letaszítja szívemről a hatalmas követ. Körbejártam az egész kastélyt, s mikor már feladni készültem, hogy megtalálhatom azt a személyt, akire most szükségem van, megpillantottam az egyik több éve nem használt, elhagyatott, üres szobában. A sarokban gubbasztott, s amint meghallotta a hideg kőpadlón megtoppanó cipőm sarkát, felkapta a fejét és egy fanyar mosoly terült szét arcán. Lassan mellé lépdeltem, s helyet foglaltam mellette. Eleinte csak mindketten a cipőnk orrát bámultuk, majd kis idő múlva fejemet gyengéden ráhajtottam a vállára. Lehunytam a szemem és élveztem a kialakuló helyzetet, a csöndet. Tudtam, hogy áttört a kettőnk között kialakuló fal, tudtam, hogy tudja, hogy eltekintek minden hibájától, hogy innentől úgy szeretem majd, amilyen. Igen szeretem őt, de mint testvért, mint legjobb barátot. Számomra eddig ő, és Demetri jelentette a világközepét, de Demetri ezt tönkretette azzal, hogy beárulta az érzéseit nekem. Most már Alec a világ közepe, ő a Nap, ami körül a bolygók keringenek, aki körül én is keringek. Demetri a Hold, aki kisebb jelentőséggel bír, de ő is az életem része. A kapcsolatunk sosem lesz már a régi, de remélem, hogy rendbe hozhatom a sablonos „Legyünk csak barátok!” szöveggel. Tudom, hogy mélyen meg fogom bántani az érzéseit, hogy idő lesz, míg kiheveri őket, és beletörődik, hogy én sosem leszek több számára, mint egy barát. Egy nagyon jó barát. Kinyitottam a szemem. Alec még mindig a cipője orrát nézte, de éreztem, hogy a csend nem kínos közöttünk, csupán nyugtató. Szükségem van rá, és ezt szeretném, ha ő is tudná.

- Szükségem van rád. – suttogtam bele a fülébe, s ő rám kapta a tekintetét. A szemem még mindig csillogott az elfojtott könnyektől. Mennyire könnyű lenne embernek lenni! Addig sírnék, míg bele nem ájulnék a fejfájásba. Míg végleg ki nem sírom magam arra az egy napra, hogy másnap folytathassam. Hogy egy életen keresztül sírjak, hogy még a sírban is a könnyeimtől csillogna örökké mosolytalanul pihenő arcom. – Fogalmad sincs, hogy mennyire... – és most már csak az égő érzés maradt nekem. Ismét a lelketlen szörnyeteg lettem, aki képtelen sírni, aki csak a hangtalan zokogásra képes könnyek nélkül. Amikor sírtam, újra embernek éreztem magam. Újra érző lénynek, akinek van lelke, és akinek a bordáját püföli mérhetetlen sebességgel zakatoló szíve. De nem voltam az. Ugyanolyan szörnyeteg voltam akkor, mint most, mint az elmúlt négyszáz éve. – Demetri bevallotta, hogy szeret. – néztem bele a szemeibe. Ő átölelt, s addig zargatott, míg ki nem szedte belőlem a történteket. Meséltem neki a titokzatos aranyszemű családról, arról, hogy mit éreztem, amikor Edward karjaiban voltam, amikor Demetri felszaladt, amikor bejelentette a sokkoló hírt, amikor ajkait az enyémekhez érintette, amikor Edward másodszorra is a karjaiba zárt, amikor kitéptem magam közülük, és a gondolatokról, amik eddig a percig a fejemben kavarogtak. Mindent elmeséltem, és monológom közben a szemem égett a soha elő nem törő könnyektől, amiket csak egyszer kaphattam meg, és akkor is csekély időre. Gondolatban visszasírtam azokat a perceket, amikor képes voltam sírni, amikor szavak nélkül hangot tudtam adni érzéseimnek. Vissza akarom kapni azokat a perceket, újra szenvedni akarok, belefulladni a saját könnyeimbe! – Úgy hiányzott a közelséged, a percek, amikor önfeledten nevettünk egymás vállán. Amikor minden apró-cseprő gondjainkat megosztottuk egymással. Amikor megnevettettél. – és végre egy igazi, hamisíthatatlan mosoly terült szét az arcomon. Rettenetesen hiányzott Alec. Visszagondolva fel sem fogom, hogy bírtam ki ennyi ideig távol tőle...

- Szörnyű volt, mikor nem voltál mellettem. Üresnek éreztem magam nélküled. Mintha kitépték volna a lelkem egy részét, mintha nem lettem volna egész. Rossz volt látni, hogy a mosolyod nem nekem szánod, hogy a karjaid nem engem ölelnek át, hogy nem az én viccemen nevetsz... Hiányoztál. – ő is elmosolyodott. Szavai hallatán elfogott a bűntudat, de visszamosolyogtam. Igaz a mosolyom gyenge utánzata volt az előbbinek, de megpróbáltam nem felhívni rá Alec figyelmét.

- Nekem is nagyon hiányoztál. Tudni, hogy itt voltál mellettem, de mégsem... Ne haragudj! – fúrom a fejem a vállába. Ő megölel. Fejét az enyémre hajtja, s hallgatjuk egymás légzését. Kezeinket összekulcsolom, és úgy pihenek tovább a vállán. Kívülről nézve olyanok lehettünk, mint egy szerelmes pár, viszont mi tudtuk, hogy erről szó sincs, és nekünk annyi bőven elég volt, hogy mi tudjuk.

- Alec – szólalok meg több percnyi szótlanság után.

- Igen? – kérdez vissza, miközben fejét leveszi az enyémről, és a szemembe néz.

- Szerinted meddig marad itt a Cullen család? – teszem fel a kérdést kissé félénken, s ő látva ezt, elmosolyodik.

- Hát ez az Edward gyerek tulajdonképpen megöletni jött magát, és nem vendégeskedni... – morfondírozott.

- Nem bánnád, ha megkeresném?

- Menj csak. Én itt leszek holnap is. – mosolyodott el, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem. Igazán, szívből. Felpattantam mellőle, és elindultam megkeresni Edwardot.

Nem tellett sok időbe, míg megtaláltam. Az egyik lépcsősoron ült, arcát a térdére támasztott kezébe temette. Nem vette észre, hogy figyelem. Lassú léptekkel felsétáltam arra a lépcsőfokra, amelyen ült, s letelepedtem mellé. Egy ideig csendben figyeltem őt, majd gyengéden megkocogtattam a vállát. Erre rám nézett.

- Hé! Minden rendben? – ráztam meg egy kissé a vállát. A hangomat lágyra és bársonyosra vettem. Ha valami baja van, ettől biztos megenyhül.

- Ó, szia! – fordult felém. – Én... én csak...

- Ha nem szeretnél róla beszélni, én nem kényszerítelek. – bátorítóan rámosolyogtam, amitől az ő arcán is átsuhant egy halvány mosoly-féleség. – Nincs kedved sétálni? – néztem rá kérdőn, mosolyogva. Ő csak bólintott egyet, s karon ragadott. Hirtelen nem értettem, hogy most mi van, de bíztatóan rám mosolygott, amitől a több évszázada halott szívemet melegség vette közre.

- Gyere, mutatok valamit! Idefele jövet akadtam rá. – húzott maga után, amitől nekem rögtön megeredt a lábam, s követtem őt. Felhagytunk az emberi tempóval, úgy talán soha nem is értünk volna oda. Mikor megérkeztünk az állam szabályosan a földig ereszkedett, s csak nagy erőfeszítések árán tudtam onnan felkaparni. Edward csak mosolygott a reakciómon, s megfogta a kezem, hogy lehúzzon a földre. A táj csodálatos volt. Egy vízeséshez hozott, aminek habjai a szivárvány több színében is csillogott. A látvány magával ragadott, s percekig nem tudtam elszakítani tőle a tekintetemet. Nem tudtam levenni róla a szemem, az kínzás lett volna a számomra. Talán még órákig a gyönyörű panorámán legeltettem volna a szemem, ha meg nem hallom magam mellől Edward bársonyosan zengő hangját.

- Tetszik? – felé fordultam és láttam, hogy mosolyog.

- Ez... ez... nem találom a szavakat, melyek kifejeznék, hogy mennyire csodálatosnak, nagyszerűnek és hihetetlennek találom ezt a helyet. Nagyon szép. – mosolyogtam rá, mire ő magához húzott, s szorosan megölelt. Visszaöleltem. Újra elfogott az-az érzés, mint amikor először zárt a karjaiba. Nem akartam elengedni, nem akartam megmozdulni, csak örök időkig Edward karjaiban lenni.

- Tudod... mielőtt nem jött Bella, azt hittem, hogy egy olyan lény, mint én, egy szörnyeteg, képtelen szeretni, de aztán az a törékeny emberlány elhitette velem, hogy de igen, igenis képes vagyok szeretni, önzetlenül, odaadóan. Szerettük egymást, én még sem bírtam elviselni, hogy én és a családom közelében ekkora veszélynek volt kitéve. Többször is megígértette velem, hogy nem fogom elhagyni, én még is megtettem. És máig bánom, hogy megtettem. Ma már nincs az élők között. Mikor elhagytam, minden egyes percben csak rá tudtam gondolni. Szidtam magamat, amiért képes voltam otthagyni, de amikor eldöntöttem magamban, hogy visszamegyek, egy valami mindig visszahúzott. A remény cseppnyi szikrája, hogy talán annak a törékeny lánynak esélye van a boldogságra, hogy hátralevő életét boldogan és persze nélkülem élje le. Fájt az-az elképzelésem, hogy egyszer majd megházasodik, gyerekei lesznek, anya lesz, majd nagyszülő, s ahogy az élet rendje azt megköveteli, meghal. Lehetetlen volt elképzelni azt a pirospozsgás arcot hidegnek és élettelennek látni. Még is látnom kellett. Muszáj volt, nem tudtam megfékezni magam attól, hogy ne látogassam meg a sírját. Békében hunyt el. Egyik este elaludt, s másnap már nem kelt fel. A legszebb halál, amit megérdemelt, nem szenvedhetett sokat. Amikor láttam az érzelmektől mentes, megőszült arcát, akkor döntöttem úgy, hogy megöletem magam.

- Ez... ez nagyon szomorú. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem...

- Egy hang azt súgta, hogy kíváncsivá tett érkezésem oka, s most az egyszer úgy gondoltam, hogy hallgatok erre a hangra, s elmesélem, hogy miért vagyok most itt. – húzódott keserű mosolyra szépen ívelt szája, majd elbámult a messzeségbe.

- Mindenesetre kedves volt tőled, hogy elmesélted. Én valószínűleg nem lettem volna rá képes. Nehéz lett volna egy ilyen szomorú történetet megosztanom egy olyan alakkal, akit alig ismerek. Mármint ne értsd félre, igazán megnyerő személyiség vagy, meg irtózatosan kedves és ahogy Arotól hallottam, még tehetséges is... de ettől függetlenül még sem ismerlek. Érted? - mondandóm végén villantottam rá egy szerény mosolyt, majd tekintetemmel ismét a vízesést kezdtem pásztázni. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, s ezt szóvá is tettem.

- Még soha életemben nem láttam ehhez hasonlót. Bátran merem állítani, hogy ennél szebbet még soha életemben nem láttam. Maga a tökély... – néztem továbbra is megbabonázva a szemem elé táruló csodát. Egy örökkévalóságig csodáltam volna, ha Edward nem húz vissza a valóságba.

- Én viszont bizton állíthatom, hogy láttam már ennél szebbet. – mosolygott Edward.

- Akkor az a Bella-lány tényleg nagyon szép lehetett, ha még ennek a látványát is felülmúlta. – mondtam, s meglepődve fedeztem fel hangomban egy cseppnyi féltékenységet.

- Tényleg gyönyörű volt, de az előbbit nem rá értettem... Hanem rád. – mosolya még szélesebbé gördült, arcát felém fordította. Jobb kezét lassan felemelte, s az arcom felé közelített vele. Gyengéden kisimította egyik tincsemet a szememből, majd arcával lassan közeledett az enyémhez. Egy pillanatra megijedtem attól, hogy még is mire készül, majd mikor már lehelete arcomat égette, a pillanatnak átadva magam, csuktam le a szemem, s hagytam, hogy Edward ajkai pár másodperc múlva puhán az enyéimhez érjenek, s gyengéden, odaadóan csókolják azt. Számomra egy örökké valóságnak tűnt, pedig alig haladta meg az egy percet. Mikor ajkai elváltak az enyémektől, nem hajolt messzire, itt maradt az arcomtól alig tíz centiméterre. Amit én persze nem is bántam... Lassan nyitottam fel szemem, s mozdulatom közben megpillantva Edward örömtől csillogó gyönyörű aranyszín szemeit, elmosolyodtam.

- Számomra te vagy maga a tökély. – suttogta érzékien a számba, s újra az ajkamhoz hajolt, hogy megismételje előbbi tettét. Én persze örömittasan hagytam. Egyetlen érintése, csókja részegítően hatott rám. Olyan akár az alkohol. Ha egyszer belekortyolsz, képtelen vagy lerakni, s addig ízlelgeted, míg egyszer csak a poháraljára nem pillantasz, majd mosollyal az arcodon kéred a következőt. Valahogy így voltam vele én is. Nem tudtam tőle elszakadni, bár nem is akartam...

Pár év múlva...

Egy gyönyörű, napsütötte, otthonos kis szobában álltunk, otthonunk nappalijában. Bőrünk emberfelettien csillogott a rávetülő napsugarak miatt, minket mégsem zavart. Szó nélkül, néma csendben gyönyörködtünk egymás arcvonásaiban, melyek a naptól csillogtak, mi még is úgy hittük, hogy az egymás iránt érzett szerelmünk váltja ki ezt a bőrünkből. Lassan, végig a szemembe nézve lépdelt közvetlen elém, s erős márványkeménységű karjával gyengéden ölelte át derekamat, s cseresznye piros ajkával puhán érintette az enyémet.

- Tudod, amikor megláttalak, azt hittem, hogy te is ugyanolyan vagy, mint a többi volterrai vámpír, de amikor egy másik életmód után érdeklődtél, rögtön tudtam, hogy te más vagy, mint ők. S mikor először csókoltalak meg, rájöttem, hogy többé nem kell a sötétségben élnem, nem szabad hagynom, hogy a szememet ellepje a köd, mert végre volt aki megvilágította az elmém. Olyan voltál számomra, mint egy segítséget nyújtó kar, mely értem nyúl a szakadékba, hogy visszahúzzon a mindennapok sűrűségébe. Bevilágítottál a sűrű köd közé, megvilágítottad a napjaimat... Mint fény a ködben...

VÉGE

Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért ennyit kellett várni ezért a kis semmiért. Valószínűleg mind azt hittétek, hogy legalább egy 10 fejezetes törinek néztek az elébe. Bevallom, én is ezt hittem, mikor belekezdtem az írásába. Aztán egy idő után rájöttem, hogy engem már nem érdekel az a világ, amit Meyer néni megalkotott, mondhatni elhidegültem ettől a témától. Talán egyszer majd megírom ezt a történetet rendesen, de ha ez így is lesz, valószínűleg nem a közeljövőben kerül rá sor.

Meg szeretném köszönni azoknak, akik végig követték ezt a kemény 4 fejezetet, s minden egyes fejezetnél megörvendeztettek egy párszavas kritikával. Tudnotok kell, hogy azokat olvasva mérhetetlen öröm öntött el, mert megbizonyosodhattam róla, hogy vannak akiket érdekel az én kis firkálmányom. Tudnotok kell, hogy ez nagyszerű érzés! Ami pedig az írást illeti, nem hagyom abba, egész nyár alatt firkálgattam ide a Wordbe, de publikálni nem publikáltam őket. Egy ideig valószínűleg nem is fogom. De örömmel jelentem ki, hogy nem tűnök el végleg a blogosok sorából! Egyszer majd visszatérek egy teljesen más témájú történettel, s remélem, hogy majd az is sokaknak elnyeri a tetszését. Mégegyszer köszönöm, hogy olvastátok a történetemet és írtatok ide a fejezet alá, vagy akár a chatbe egy párszavas véleményt. Köszönöm szépen! :"DDD andi