3. fejezet

3. FEJEZET – VÁRATLAN PILLANATOK






- Eddig meg akartam. – suttogta – De most már fogalmam sincs, hogy mit akarok... - miközben ezt a két mondatot kiejtette a száján azt hittem, hogy a szívem örök idők óta újra megdobban. A szemében – melyet készségesen fúrt az enyémbe - felcsillanó fényt nem tudtam mihez kötni, s kettőnk légzésének felgyorsulására, már-már zihálására sem tudtam választ adni magamnak. Légzésem vad vágtája közben el-elakadozott, s evvel egy időben az arany szemű, Edward nevű idegennek is ki-kihagyott a légzése.
- Edward Cullen – nyújtotta nekem a jobbját, amit én egy pillanatig megilletődötten néztem, majd kissé félénken de elfogadva azt, kezet ráztam vele egy bemutatkozás közepette.
- Selena Wilkin...Volturi. Selena Volturi. – mosolyogtam rá kissé félszegen, el nem engedve márványsima kézfejét.
- Nem úgy tűnik, mintha teljesen biztos lennél benne. – húzódtak féloldalas mosolyra ajkai. – Visszakaphatom? – mutatott a tenyeremben pihenő kézfejére. Idegesen elengedtem, s hagytam, hogy testem mellé hulljon a karom. A tenyerem bizsergett azon a részen, melyen a bőrünk összeért.
- Öhm... hát persze. Sajnálom. Igen, teljesen biztos vagyok benne. – sütöttem le a pillantásomat. Szörnyen kínos lenne ezek után felnézni a szemébe. Valószínűleg szánalmas és egyéb lesajnáló pillantásokkal illetne. Még is kíváncsi voltam, hogy mit gondol rólam, hogy milyen érzelmek futnak át ebben a pillanatban tökéletes arcvonásain, s, hogy az érzések között megtalálnám-e a már jól ismert sajnálkozó, megvető pillantást. A válaszért csak meg kellene emelni egy kissé a fejemet, s a válasz már is ott lebegne a szemem előtt. Még sem mertem megtenni azt az apró mozdulatot. Nem mertem felnézi, mert féltem a szemem elé táruló látványtól. Féltem, hogy megvetne az előbbi kínos megnyilvánulásom miatt. Időközben becsődült a tágas terembe még pár hozzám hasonló, s köztük volt Demetri és Alec is. Amint beléptek a tekintetükkel végig engem kerestek, s mikor megláttak, rögtön odasiettek hozzám.
- Nézd Selena, én nem akarom, hogy egy ilyen apróság miatt ne legyünk barátok. Megértettem és felfogtam, hogy számodra fontos minden emberélet, s legközelebb figyelni fogok, hogy ne bántsalak meg a figyelmetlenségemből. Ugye megbocsátasz? – nézett fel rám, majd a velem szemben álló Edward-ra. Értetlen pillantását látva bele kezdtem a magyarázkodásomba.
- Öhm... Ő itt Edward. – mutattam rá – Edward, Ő itt Alec. Edward azért tisztel meg minket a társaságával, mert meg akar halni. – magyaráztam. Edward megütközve nézett rám, majd kijavított.
- Csak meg akartam. – mondta, az „akartam”-ra különösen nagy hangsúlyt fektetve.
- És mi miatt változott meg olyan hirtelen a döntésed? – vonta föl a szemöldökét Alec. A hangjában csöppnyi gúny csengett, amire én nem találtam semmiféle kézenfekvő okot.
- Magam sem tudom. Viszont, ha megbocsátanátok, szeretnék még pár szót váltani Aro-val. – bökött mesterem felé. – Selena, ha nem bánod, később veled is. – mosolygott rám. Nem tudtam mire vélni különös viselkedését, de be kell, hogy valljam tetszett, hogy szeretne velem beszélni. Hacsak nem akarja a fejemhez vágni, hogy egy büdös, lelketlen szörnyeteg vagyok, s egy percig sem kíván egy légtérben maradni velem.
- Szóval...? – nézett rám esdeklő pillantásával Alec.
- Még átgondolom, ha nem haragszol. Ezt nem lehet ennyivel elintézni, te is jól tudod. Majd, ha látom, hogy megváltozik a véleményed, akkor megbeszéljük. De mielőtt nem látom az igyekezetedet, nem hunyhatok szemet e fölött a dolog mögött. Sajnálom Alec. – mondtam majd oda sétáltam Demetrihez.
- Szia – motyogtam, majd nekibújtam a mellkasának. Kellett ebben a pillanatban egy támasz, akire mindig számíthatok, akármi is történjen.
- Szia – suttogta, s a hajamba csókolt. Gyakran csinálta ezt, s én szerettem, ha ezt tette. Evvel a cselekedetével fejezte ki a számomra, hogy ő mindig velem marad, s minden döntésemet támogatni fogja.
- Olyan jó, hogy vagy nekem. Mit csinálnék én te nélküled? – néztem fel az arcába.
- Ha én nem lennék neked, minden bizonnyal Alec-hez bújnál most oda. – nézett az említett irányába. Követtem a tekintetét, s megrökönyödésemre Alec fájdalmas képével találtam szembe magam. Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved. Nem bírtam tovább, hogy ne menjek oda, s mondjam azt, hogy: Felejtsük el. Te így vagy tökéletes, ahogy vagy. Legalább is én így szeretlek. Lassan kibontakoztam Demetri öleléséből, s megindultam Alec felé. Mielőtt még elérhettem volna a kiszemelt célt, bevágott elém az aranyszemű, s én nekiütköztem kemény, s hideg mellkasának.
- Bocsáss meg. Van egy perced? – kérdezte, fürkésző pillantással megtoldva.
- Ami azt illeti... – kezdtem volna, de ő közbe vágott.
- Fontos lenne... – nézett rám kérlelő pillantással, aminek lehetetlen lett volna ellenállni. Legalább is nekem...
- Rendben, mondjad. – adtam meg magam végül. Mielőtt megszólalhatott volna, a szobát betöltötte a mámorító vér illata, s én ijedten néztem fel Edward arcára. Az ő arcán is az ijedtség jelei mutatkoztak. A pupillái kitágultak, a levegőt kapkodni kezdte, s mintha el is sápadt volna. Azonnal keresni kezdtem az illetőt a szememmel, aki belekezdett a táplálkozásba. Nemsokára észre is vettem, hogy a türelmetlen személy nem más, mint Aro volt.
- Sajnálom Edward, de nem bírtam tovább. Itt ez a sok ember, s mindnek olyan, mámorító illata van. Táplálkozni kívánok. Csatlakozz te is. – nézett felénk elködösült tekintetével. Ha ez minden alkalommal így lesz, már most lemondhatok arról a gondolatról, hogy nem ölök többet embert. Edward karon ragadott, s elkezdett kivonszolni a teremből. Mikor odaértünk a hatalmas tölgyfaajtóhoz az kicsapódott, s öt aranyszemű idegen lépett be rajta. Mi, Edwarddal hátraestünk a lökettől, s nekiestünk a legközelebbi kőfalnak. Mielőtt felkelhettem volna egy Félix-szerű vámpír mászott rám, s fogott le. Tenyerével olyan erősen szorította a csuklómat, hogy félő volt, hogy itt helyben letépi a karomról.
- Nem ölhetik meg Edward-ot! - üvöltötte egy gyönyörű, kétségbeesett, csilingelő női hang. Reflexszerűen a hang irányába fordultam volna, de a rajtam ágaskodó férfi nem engedett a szorításán, sőt még erősebben markolta a csuklómat.
- Emmett ereszd el Selena-t! Nem akar senki se megölni. Carlisle vidd ki innen Jasper-t! – üvöltötte Edward. Emmett gyorsan felpattant rólam, s a kezét nyújtotta segítségként. Vonakodva bár, de elfogadtam, s felhúzott a kőpadlóról.
- Köszönöm- néztem fel rá. Az arca sajnálatot, s szégyenkezést tükrözött. Minden bizonnyal szégyelli magát az előbbi lerohanása miatt.
- Bocsáss meg az előbbiért, csak... – kezdte volna, de közbe vágtam.
- Teljes mértékben érthető volt az előbbi cselekedeted. Én is ezt tettem volna, hogy ha egy hozzám közel álló személyt meg akarnának ölni. Nincs miért okolnod magad. – mosolyogtam rá, mire az ő arcvonásai is enyhültek, s egy mosoly vette át a helyüket. – De ha nem haragszol én nem bírom tovább... Túl sok ez nekem. – mondtam, majd kifutottam. Az ajtón túl két aranyszemű várakozott, s az idősebb minden erejével próbálta lefogni a másikat, amelyik minden áron be akart jutni az emberekkel teli terembe.
- Öhm... Segítsek lefogni? – néztem fel az idősebbre, aki válaszként csak bólintott egyet. Lassan közelebb mentem a két férfihez, s amelyik erősen próbált kiszabadulni, annak - kissé félve a következményektől – fogtam meg a csuklóját az egyik kezemmel, míg a másikkal a vállánál fogva húztam vissza.
- Már megbocsáss... De te miért jöttél ki? Miért nem maradtál bent és...? – kérdezte az idősebb férfi. Mielőtt válaszolhattam volna megszólalt, akit fogva tartottunk.
- Mert... nem akart... szörnyeteg... lenni. – mondta kissé akadozva. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy körülöttem mások is vannak, s ledermedve, megkövülten meredtem magam elé. Még is honnan tudja, hogy milyen érzések kavarognak bennem?
- Most már elengedhetsz Carlisle. Bírok uralkodni magamon. – mondta, a szerintem Jasper nevezetű férfi.
- Biztos vagy benne? A ... – kezdett volna bele Carlisle, de Jasper leintette.
- Teljes mértékben. – mondta egy halvány mosoly kíséretében – Jasper Hale – mutatkozott be – Ő a nevelőapám, Carlisle. – mutatott rá a mellette állóra.
- Dr. Carlisle Cullen – nyújtott kezet.
- Maga... maga orvos? De hogy? Mármint, hogy bírja ki? – értetlenkedtem.
- Tudod... – itt kérdőn rám nézett, mire leesett, hogy még be sem mutatkoztam.
- Óh, elnézést. Selena Volturi. – ráztam vele kezet.
- Tudod Selena, a sok év gyakorlás megteszi a hatását. – mosolyodott el sejtelmesen.
- Carlisle-ra nem úgy hat a vér szaga, mint a többi vámpírra. Mostanra mondhatnánk, immúnis lett rá. Nem kelt benne vágyat, hogy megkóstolja. Ezért a munkáját is könnyedén végzi.
- És te... Te, hogy viseled? – kérdeztem kissé félénken.
- Én még csak nemrég választottam a jobb utat. Eleinte szörnyen nehéz volt. A megvonás az emberi vértől, melyet az eleinte még számomra büdös állati vér váltott fel... Na, az rettenetesen nehéz volt. – mondandója közben vágott egy fájdalmas grimaszt. – De viszont nem értem, hogy te, hogy bírtad ki ott a sok ember között, míg én kínlódtam... – itt kérdőn nézett fel rám, s szemlátomást a válaszomat várta, melyet én is szinte tapintható kíváncsisággal vártam. Mielőtt megszólalhattam volna, a szavamba vágott:
- Magad sem tudod. Carlisle, hogy lehet? Embereket öl, s még is hatalmas önuralommal bír? Ez olyan zavaros... – gondolkozott el a pillanatra. Mikor azt jelentette ki, hogy gyilkos vagyok az ereimben mérhetetlen fájdalom áradt szét, még is tudtam, hogy igazat beszél.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – nézett rám kérlelő szemekkel, s éreztem, hogy átjárja minden egyes testrészem a nyugalom.
- Ezt hogy csináltad? – néztem rá a Jasper nevű férfire, de mielőtt választ kaphattam volna az aranyszemű család többi tagja rontott ki a hatalmas tölgyajtón. Még meglepődni sem volt időm, minden olyan gyorsan történt. Az Edward nevet viselő férfi azonnal előttem termett, s két kezével megfogva a karomat, kérdezgetett:
- Jól vagy, nem esett bajod? Bocsáss meg Emmett viselkedéséért, nem tudhatta, hogy mi folyik odabent...
- Ssss, nincs semmi bajom, és Emmett reakciója is teljesen érthető volt, megértem. – mosolyogtam rá az említettre.
- Hogy bírtad ki? Alig tudtam uralkodni magamon, te meg... – az arcán az értetlenség és a döbbenet rajzolódott ki.
- Fogalmam sincs... – motyogtam magam elé, az előző mosolyom legkisebb jele nélkül.
- Szomjas vagy – szólt kisebb éllel a hangjában – Hagynunk kéne, hogy visszamenj a többiekhez, és... öhm... táplálkozz.
- Nem megyek vissza. Nem akarok embert ölni. Azt... azt nem bírnám ki... – a hangom csengett a határozottságtól.
- Edward lányban... – motyogta Emmett, remélve, hogy nem hallom meg.
- Senki sem ugyanolyan. – mosolyogtam rá ismét. - Jasper, hogy csinálod ezt? – fordultam felé. Sejtettem, hogy ő csinál valamit, amiért ilyen nyugodt vagyok.
- Jasper érzi, és manipulálni tudja az érzelmeket. – mondta nekem az immár mellette álló, rövid fekete hajú, koboldszerű lány.
- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni, hisz az agyam még fel sem fogta az előbb elhangzott információt. – És ti? Ti is tehetségesek vagytok? – néztem a többiekre.
- Alice, Alice látja a jövőt. De ez a jövő, amit ő lát, változhat. A döntéseink alapján. – mondta Edward. – És én, én gondolatolvasó vagyok.
- Te belelátsz a fejembe?! – kérdeztem, egy-két oktávval magasabb hangon, mint általában. A hír megrémisztett, hisz ez azt jelentette, hogy minden gondolatomat hallotta, beleértve azokat is, melyekben ő kapta meg a főszerepet.
- Nem, a tiédbe nem. Bár csak tudnám, hogy miért... – összeráncolt szemöldökkel, s gondolkodó képpel, nézett maga elé. Tetszett a helyzet, hogy egy olyan személy, mint ő, aki előtt általában nem marad titok, találkozott egy olyan személlyel, mint én, akinek a gondolatai számára hallhatatlanok.
- Nem fogod egyhamar elmondani, igaz? – nézett rám a koboldszerű, Alice nevű lány. A mondat hallatán cinkos mosoly terült szét az arcomon, s megráztam a fejem.
- Nem – vigyorogtam el magam a fejemet csóválva. Tetszett ez a felállás, miszerint többen voltak, s megdöbbentő tehetségeknek vannak a tulajdonukban, még is én vagyok a nagykutya. Ezen a gondolatomon nevetnem kellett. A szájam széle megadóan még feljebb gördült, s már-már meghazudtolhatatlan ténynek bizonyult, hogy ha így folytatom, lassan szó szerint a fülemig fog érni a szám. A többiek a kis megnyilvánulásomon szint úgy derültek követve példámat, s a még mindig előttem álló, karjaimat átkulcsoló tenyerű Edward magához húzott, s szorosan megölelt. A hirtelen mozdulat miatt pár másodpercig meghökkenve meredtem magam elé tátott szájjal, azon agyalva, hogy az előbbi mozdulatára mit feleljek. Megadóan öleltem vissza, s húztam magamhoz, még az eddiginél szorosabban, hideg testét.
- Hihetetlen vagy – suttogta a fülembe, melyre én jóleső borzongással feleltem. Nem akartam megmozdulni, nem akartam tudomást venni a külvilágról. Azt akartam, hogy ez a pillanat egy soha el nem múló, végtelenül hosszú perc legyen. Ezt a percet még is félbeszakította az ajtónyílásának a zaja, majd egy kedvesen ismerős hang egészen közelről, még is természetellenesen messziről. Olyan érzés volt, mintha a víz alatt lennék. A hangokat csak távoli zúgásként érzékeltem, s látni is csak homályosan láttam a körülöttünk állókat. S Edward amint engedett a szorításból, s lassacskán elhúzódott, feljöttem a felszínre, s minden fájdalmasan tiszta volt. Az ajtóban álló Demetri, a velem szemben álló Edward, s a Cullen család többi tagja. Demetri rosszallóan megcsóválta a fejét, s elismételte az előbb mondottakat, látva, hogy nem szenteltem rá minden figyelmemet.
- Ha még a mai nap szeretnél enyhíteni a szomjadon, akkor azt most tedd meg, mert ma már nem lesz több alkalmad rá...bár látom, hogy ez most felettébb nem köt le, hisz tökéletesen megvagytok ti nélkülem is... – hadarta egy fájdalmas grimasz közepette, s felsietett az emeletre, sejtésem szerint a szobájába. A történtek vészesen hasonlítottak az emberfeletti viharokra, melyek csekély idő alatt rettenetes pusztulást hagytak maguk után egy-egy településeken. Ez zajlódott le bennem is ebben a pillanatban. Demetri volt a tornádó, s én voltam az azt követő lepusztult terület. Pár percig mindannyian a gondolatainkba merülve meredtünk magunk elé, s én megkövülten néztem arra a helyre, ahol még az imént Demetri állt. Felnéztem Edward arcára, s meghökkenve vettem tudomásul, hogy – egy eddig nem látott – maszk mögé kényszeríti érzelmeit.
- Megbocsátanátok egy percre? – fordultam a körülöttem lévőkhöz, akik erre csak egy bizonytalan bólintással feletek. Kisebb szelet keltve magam után mentem Demetri után, s egyenesen a szobája felé vettem az irányt. Mielőtt benyitottam volna vettem egy mély levegőt, s lejátszottam magamban az összes lehetséges lehetőséget mely rám vár az ajtón belül, de a végén mindnél rádöbbentem, hogy felesleges ezt tennem, hisz a jövőt nem tudom megalkotni a saját kedvem szerint. A kopogást mellőzve, lassan benyitottam s a pillantásom azonnal megakadt az ágyon gubbasztó, magába zuhant Demetrin. Lassan odasétáltam az ágyhoz, s leültem mellé. A mozdulattól még csak meg sem rezzent. Kitartóan meredt a lábfejére, mintha elhatározta volna, hogyha kitör a harmadik világháború, ő akkor sem mozdul egy tapodtat sem. Látván, hogy egyhamar nem bírom szóra bírni, magam elé meredve vártam, hogy megszólaljon. Percek teltek így, szótlanul, s kezdtem úgy érezni, hogy ez így is lesz egy darabig, ha meg nem szólalok. Lassan felé fordultam, s nagy levegőt véve elkezdtem darálni, ami a legelőször eszembe jutott:
- Remélem tudod, hogy valami magyarázattal elő kell rukkolnod. – néztem rá szúrós pillantással – Valamivel meg kell magyaráznod az előbbi kitörésedet...
- Tudod... Egy ideje észrevettem, hogy... hogy... hogy egy kicsit többet érzek irántad, mint... mint amennyit kellene...


Sziasztok! Na megjöttem az új fejezettel, s remélem, hogy ez is ugyanannyira fog tetszeni, minta többi, s ehhez is szívesen írtok majd kommentárt. Előre is köszönöm : DD andi