2. fejezet

2. FEJEZET – AZ ARANYSZEMŰ





Mikor beléptem a hatalmas tölgyfaajtón három szempár szegeződött rám. Kivétel nélkül felismertem mind a három személyt, kik rám vártak.
- Á, kedvesem – tárta szét karját – Hát megjöttél. – mosolygott rám kedvesen Aro. Rá mindig is több személyben tekintettem. Elsősorban ő volt a mesterem, akit tisztelnem és szolgálnom kellett, másrészt sokszor úgy tekintek rá, mint a tulajdon édesapámra.
- Aro – hajoltam meg egy kissé – hivattál. – tértem a lényegre.
- Ó, hát persze. Lenne számodra egy csekély kis feladatom.
- Hallgatom – húzódtak halvány mosolyra ajkaim.
- Remélem tudsz róla, hogy Heidi halaszthatatlan ügy miatt elutazott Volterrából. – nézett rám kérdőn, mire én bólintottam, kifejezve, hogy már tudtam az imént elhangzottról.
- Nos, mivel eddig ő hordta be az épület falai közé a turistákat a számunkra, ezért most egy ideig ez a poszt üresen áll. Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy ezt a posztot akár – mielőtt befejezhette volna, közbevágtam.
- Akár én is betölthetném? – kérdeztem. Nem voltam teljesen biztos, hogy ez a szándéka, de valamilyen okból kifolyólag sejtettem, hogy erre szeretett volna kilyukadni.
- Pontosan. – mosolyodott el. – Szóval... elvállalod?
- Aro, én nem vagyok biztos abban, hogy kibírnám ennyi ember közelében – kezdtem volna, de most ő vágott a szavaimba.
- Én viszont tökéletesen bízok benne, hogy addig nem fogod azokat bántani, míg el nem jön az ideje. Kedvesem, nálad aligha találok megfelelőbb személyt erre a feladatra. Ha Heidi képes volt rá, akkor minden bizonnyal neked ez meg sem kottyanhat, a te önuralmaddal. – érvelt. Be kellett látnom, hogy minden kétség nélkül igaza van. Nálam nagyobb önuralommal rendelkező személyt még aligha látott a világ, így nem volt más választásom. Élnem kellett a lehetőséggel.
- Rendben. Belátom, hogy igazad van. Elvállalom. – sóhajtottam, majd Demetrivel kisétáltunk a tágas teremből. Felfelé néma csöndben haladtunk egymás mellett. Nem volt mit megosztanunk egymással. Útközben összetalálkoztunk Alec-kel.
- Szia Selena! Demetri – itt biccentett egyet majd újból felém fordult – Hallottam, hogy ezen túl te leszel az ételkihordó – vigyorgott rám.
- Szia Alec – mondtuk kórusban Demetri-vel amit mindketten megmosolyogtunk. – Igen... Mondhatjuk úgy is – mosolyogtam rá vissza. Alec-kel mindig is felhőtlen kapcsolatunk volt. Úgy tekintettem rá, mint az öcsémre. Könnyű volt vele lennem, hisz minden mozdulata és cselekedete megmosolyogtatott. – De te honnan tudsz róla? Hisz még csak most egyeztem bele, hogy elvállalom. – értetlenkedtem. Az nem lehet, hogy itt a hírek ilyen gyorsan terjednek.
- Tudod, te vagy a legalkalmasabb erre a feladatra és nem volt kérdéses, hogy Aro téged kér meg rá, hogy pizzafutárosdit játssz, ahogy az sem, hogy elvállalod-e, hisz mindenki tudja, hogy soha nem mondanál nem-et Aro-nak. – itt még nagyobb vigyorra húzta ajkait. Félő volt, hogy bereped az arca a sok erőfeszítést igénylő fülig érő vigyorától.
- De csak, mert muszáj. Te mégis hányszor mondtál neki nem-et, hm? – kérdeztem. Tudtam, hogy evvel most megfogtam.
- Öhm... Hát... tudod, rengetegszer mondtam már neki nem-et. – dadogott. A vak is láthatta, hogy nem mond igazat. Alec megszámlálhatatlanul sok dologban tökéletes volt, hazudni még sem tudott soha.
- Igazán Alec? Én érdekes módon nem emlékszek egyetlen olyan esetre sem mikor nem-et mondtál volna nekem. – mikor meghallottuk a kedvesen ismerős hangot mind annyian a hang irányába, pontosabban Aro felé fordultunk. Az arcán cinkos mosoly terült szét. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek az előbbi incidensen. Tudtam, hogy Alec kétségkívül elpirult volna, ha eltudna.
- Rendben, akkor tegyünk egy próbát – Demetri gonosz mosolyra húzta ajkait – Aro... – belehelyezte kézfejét Aro két tenyere közé, hogy megmutassa mit tervelt ki. Aro arcára is mosoly ült ki, s én egyre nyugtalanabb lettem a kis „megmérettetés” miatt. Még is milyen badarságot eszelt ki Demetri? A választ hamarosan meg is kaptam.
- Valamelyikkőtök lehozná nekem a köpenyem? – kérdezte Aro. Rögtön megértettem, hogy mit akar evvel.
- Már is hozom mester – mondta Alec. Neki nem esett le, hogy mit akar Aro.
- Alec! A köpeny, amiért felküldtek valamelyikkőnket, Aro-n van. – mutattam végig mesteremen. Még is, hogy nem vette észre, hogy mire megy ki ez az egész?
- Óh... Ez nagyon kínos – motyogta, végig a cipője orrát nézve, kerülve mindannyiunk tekintetét.
- Nem olyan kínos, mint ahogy gondolod – mosolyogtam rá bíztatásként – De viszont most kiderült, hogy ki az, aki képtelen nem-et mondani Aro-nak – húzódott vigyorrá az eddigi mosolyom – Valld be, hogy még soha nem mondtál nem-et Aro-nak. – vigyorogtam még mindig.
- Miért, te ellenkeztél is valaha Aro szavának? – húzta fel a szemöldökét.
- Ellenkeztem. És nem egyszer. Amikor idekerültem. – a hangom nem volt több suttogásnál. Az első hónapok szörnyen megviseltek. Átérezni azt a kínt, melyet valószínűleg senki más nem érzett még rajtam kívül... rettenetesen nehéz volt. Fogadni mernék rá, hogy rajtam kívül senki más nem kínozta magát ekkora mértékben. A tűz mely a torkomat nyaldosta minden század- vagy akár ezredmásodpercben pokolian kínzott. Nehéz volt visszagondolni arra az időszakra.
- Ha nem bánjátok én most egy kicsit egyedül szeretnék lenni. – motyogtam magam elé, s elindultam fel a kőlépcsőn, egyenesen a szobámba. Mielőtt lényeges távolságot tettem volna meg egy kéz fonódott a csuklóm köré, megállítva evvel. Lassan hátrafordultam, s nem kisebb megdöbbenésemre, aki megállított nem Demetri volt.
- Alec... minek köszönhetem, hogy utánam jöttél? – a hangom rekedten csengett, még is mesébe illően csodálatos volt.
- Annak, hogy te is mindig mellettem álltál és meghallgattál, ha úgy adódott. Most rajtam a sor – arcán halvány mosoly jelent meg – Persze csak, ha nem veszed tolakodásnak.
- Olyan jó vagy hozzám – emeltem rá a hála minden szikrájától csillogó szememet – Pedig meg sem érdemlem. – tudtam, hogy mindenki csak azért tisztel és néz fel rám, mert én kibírtam mindenféle táplálék nélkül egészen hat hónapig. Én még máig is a makacsságomnak és nem holmi kivételes önuralmamnak tudom be, hogy nem öltem a csekély idő alatt egyetlenegy embert se.
- Szerintem büszkeséggel kellene, hogy eltöltsön az a pillanat, amikor visszaemlékszel az első pár hónapodra és nem... Mivel is? – büszkeséggel? Még is mire lehetnék büszke?
- Undorral, megvetéssel, boldogtalansággal és szánalommal? – húztam fel a szemöldököm. Leginkább ezek az érzések kavarogtak bennem, mikor első hónapjaimra gondolok itt Volterrában.
- Nem ezeket kéne érezned, mikor visszagondolsz a múltadra. Meg kellene, hogy mosolyogtasson. A tested minden egyes pontját a büszkeségnek kellene átjárnia.
- Annak a pár hónaphoz semmi köze nem volt holmi kivételes önuralomnak. Amikor behozták hozzám azt a lányt, akkor is épp, hogy csak el nem pattant a húr melyet a hónapok egyre-egyre vékonyabbá éleztek. Azokat a hónapokat csak is az akaraterőmnek és a kitartásomnak köszönhetem. Semmiféle önuralom nem játszott közre.
- Biztos vagy benne? – húzta fel a szemöldökét - Aro teljesen biztos magában. Biztos benne, hogy te páratlan önuralommal rendelkezel.
- Aro sem tévedhetetlen... – mondtam, de mind ez úgy hangzott mintha magamat győzködném. Így is volt. Aro soha nem tévedett több ezer éves élete alatt, én még is kijelentem, hogy megtörténhet.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan – förmedt rám játékos mosollyal az arcán. Akármilyen jól is hazudtam Alec mindig átlátott rajtam. Reménytelen lett volna meg próbálnom kijátszani őt.
- Nem... tényleg nem. De én akkor is váltig állítom, hogy ahhoz a pár hónaphoz semmi köze bármilyféle önuralomnak.
- Hát jó. Majd most kiderül... – vigyorgott rám. Ebben a pillanatban mit meg nem adtam volna, hogy gondolatolvasó lehessek. Fogalmam sem volt, hogy mit értett az előbbi mondandója alatt, pedig a válasz végig ott volt a szemem előtt... – Páran szomjasak a kastélyból, és mit mondjak, én is rég táplálkoztam már. A nap is lenyugodott már, szóval semmi esélye, hogy lebukjál. Hozz pár finom falatot, kérlek. – az utolsó mondatánál önkéntelenül is összerándult a gyomrom. Szörnyű, hogy még Alec is jelentéktelennek tartja a kint kószáló emberéleteket. Megbántam, hogy elvállaltam ezt a feladatot, hisz azok az életek mind az én lelkemen fognak száradni.
- Egy kicsit komolyabban is vehetnéd őket, Alec! – förmedtem rá én is, de az én arcomra egyáltalán nem húzódott játékos mosoly. – Te is ember voltál, míg át nem változtattak. Mindannyiunk emberként kezdte, még is a legtöbbünk lenézi, sőt, sajnálkozó pillantással illeti őket. Én nem akarok olyan barátot, aki ezek közé a személyek közé tartozik. – mondtam, majd sarkon fordultam, kirántva a csuklómat a tenyeréből. A mondat végénél szinte már csak suttogtam. Rettenetes, hogy így kell rávennem arra, hogy ráébredjen, hogy ő is csak emberből van. Hogy ők is érző lények. Hogy ők is megérdemlik az életet... Az életet, melyet én pár perc múlva elveszek tőlük. Természetes dologként kellene, hogy felfogjam mind ezt, de én akárhogyan is nézem, szörnyetegként nézek vissza magamra a tükörből, akárhányszor csak belenézek. Egy undorító, lelketlen, hidegvérű szörnyeteg. Ez vagyok én.
- Várj Selena, legalább beszéljük meg! – esdeklett. Nem szabadott, hogy ilyen könnyen megadjam magam. Ha a már több éve nem dobogó szívemre hallgatnék, akkor már rég az ölelésemben fuldokolna, és azt mondogatnám, hogy: Felejtsük el. Te így vagy tökéletes, ahogy vagy. Legalább is én így szeretlek. – Igen, minden bizonnyal ezek a mondatok hagynák el ajkaimat, ha a szívemre hallgatnék. Most még is inkább a józan eszemre hallgatok.
- Még is mit?! Hogy mennyire szereted, és sóvárogsz azért a pillanatért, amikor azoknak a szerencsétleneknek a vérüket érzed a torkodon lefolyni? Megköszönném, ha ettől inkább megkímélnél, és mással folytatnál bájcsevelyt erről a csodálatos témáról. Bocsáss meg, de én erre nem vagyok kíváncsi. Sajnálom. – mondtam, majd becsaptam magam mögött az ajtómat. Lassan odasétáltam az ágyamhoz és leroskadtam rá. Tudtam, hogy evvel a kis színjátékommal észhez térítem őt, de még is szörnyen megbántam.
Pár perc múlva felkeltem, s elindultam betölteni az újonnan szerzett, ideiglenes posztomat. Mikor leértem a hatalmas kőlépcsőn Aro-val találtam szemben magam. Talán szólni akar, hogy itt lenne az ideje, hogy elinduljak behordani a „kaját”.
- Selena, drága – szólított meg – Itt lenne az ideje, hogy elindulj. A többiek már panaszkodnak, hogy szomjasak.
- Épp indulni készültem...
- Csak? – vágott közbe.
- Nincs csak. – küldtem felé a legigazibb álmosolyomat, de ő persze átlátott rajtam...
- Selena, ha nem akarod, akkor nem kell. Sec perc alatt találok mást erre a feladatra. Csak szólj. – mosolygott vissza. Nem hiába ő a mesterem, könnyen átlátott a kis álcámon.
- Nem, nem. Szívesen csinálom ezt. – győzködtem. Nem kell, hogy sajnáljon. Meg tudom oldani.
- Hát jó. Ahogy akarod. De tudd, hogy csak egy szavadba kerül, és megbízok mást.
- Rendben. Útközben átgondolom. – küldtem felé egy halvány mosolyféleséget és már mentem is a magam útjára. Lassan haladtam végig a kijáratig vezető úton, még is hamar kiértem. Talán túl hamar. Mikor kiértem a lenyugvó nap egy sugara elérte a fedetlenül hagyott testrészeimnek egy részét, s az szikrázni kezdett tőle. Mielőtt még megláthatott volna bárki is, gyorsan behúzódtam egy sikátorba, s ott vártam, hogy a tér árnyékba boruljon. Ez hamarosan be is következett, s én elindultam az e heti turistacsoportot összegyűjteni. Mikor megpillantottam egy nagyobb csoportot azonnal feléjük vettem az irányt. Minél közelebb értem a társasághoz, annál jobban elfogott a pánik, hogy talán nem tudom kontrollálni magam a jelenlétükben, s valamennyiükre rávetem magam a sok ember láttára. Mikor már egészen közel értem hozzájuk, elkezdtem darálni, ami először eszembe jutott.
- Jó estét! A mai nap felkínálkozik önöknek a lehetőség, hogy körbejárják a vezetésemmel a kastélyt. Alkonyatkor még az átlagosnál is szebb a látvány mely a szemük elé tárul, ha velem jönnek. – küldtem a jelenlévők felé egy mindennél bájosabb mosolyt. Szerencsére még napszemüveg sem kellett, hisz a szemeim feketén csillogtak. Ennek volt hátránya, bár előnye is. Hátrány volt, hisz akár még meg is ijesztheti az embereket, s jobban vágytam a velem szemben állók vérére, mint mikor a szemeim vörösek. Viszont előny is volt, hisz így semmi esély, hogy az emberek rájöjjenek a mi fajtánk létezésére.
- Persze, hogy élünk a lehetőséggel. Hisz ez egy nem mindennapi ajánlat, nem de? – nézett rám csillogó szemekkel, mely már most bűntudatot keltett bennem, hogy e gyönyörű szemekből hamarosan kihuny az élet minden szikrája.
- Természetesen, ez egy rendkívüli alkalom melyet vétek lenne kihagyni. Remélhetőleg még páran csatlakoznak a kis csoportunkhoz, addig is fáradjanak az előcsarnokba. – egy mosoly kíséretében elindultam az újabb és újabb kiszemeltjeim felé, s sorban felküldtem őket az előcsarnokba. Egy újabb kis csoport felé tartottam mikor beleütköztem egy férfibe, s elkezdtem őneki is hadarni a nemrég ki talált csalogató szövegemet.
- Jó estét! A mai nap felkínálkozik a lehetőség, hogy körbejárja a vezetésemmel a kastélyt. Alkonyatkor még a szokásosnál is szebb a látvány mely a szeme elé tárul, ha csatlakozik hozzám. – hadartam végig a jól betanult szövegem, még csak egy pillantásra se méltatva. Nem akartam még ennél is nagyobb bűntudatot érezni.
- Nem hiszem, hogy bárkinek is ízlenék. – mondta egy mosoly kíséretében. Megütközve néztem fel aranybarna szemeibe.
- Én felajánlottam, hogy körbevezetlek a kastélyban, és te meg kijelented, hogy nem hiszed, hogy bárkinek is ízlenél?! – a mondat kétség kívül nevetségesen hangzott.
- Ne tévesszenek meg a szemeim, én sem vagyok más, mint te, és a többiek odalenn. Fel sem tűnt, hogy nem vágysz a véremre? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét.
- Kontaklencsét hordasz? Hogy nekem ez, hogy nem jutott eszembe...
- Nem hordok kontaklencsét. – mondta kissé sejtelmesen.
- Ha nem hordasz kontaklencsét akkor a szemeid miért aranybarnák, s miért nem vörösek, mint a többi magunk fajtának? – vicces volt, de még egy olyannak, mint én sem tudtam kimondani, hogy még is mi vagyok. Inkább maradtam a szörnyeteg megnevezésemnél.
- Mert én nem emberek vérével táplálkozom.
- De ha nem emberi vérrel, akkor...? – fogalmam sincs, hogy lenne más lehetőség a szomjam enyhítésére, mert ha lenne egy lehetőség mellyel nem kellene embereket gyilkolnom rögtön kapnék az ötleten.
- Állatok vérével táplálkozom. – a szavai rögöt vertek a fejemben, s elhatároztam, hogy én is így fogok tenni. Több élet nem fog az én lelkemen száradni.
- Ez... ez lehetséges? – kérdeztem kissé bizonytalanul.
- Miért ne lenne az? De ha megbocsátasz, muszáj beszélnem Aro-val. – került ki. Pár pillanatig még néztem, ahogyan egyre-egyre közeledik a kapuhoz, majd játszi könnyedséggel fordítottam el a fejem a következő áldozataim felé.
- Jó estét! A mai nap felkínálkozik önöknek a lehetőség, hogy körbejárják a vezetésemmel a kastélyt. Alkonyatkor még az átlagosnál is szebb a látvány mely a szemük elé tárul, ha velem jönnek. – mosolyogtam kivétel nélkül az összes személyre, kik előttem álltak.
- Persze, hogy elfogadjuk az ajánlatot. – vigyorgott rám az egyik körülbelül velem egy idős fiú, amin vigyorognom kellett. Látva a reakciómat rám kacsintott, amitől nekem lett egy kis szégyenérzetem.
- Kövessenek, kérem. – mondtam majd elindultam abba az irányba, amelyen még az előbb az aranyszemű férfi lépkedett. Csak most jöttem rá, hogy be sem mutatkoztunk egymásnak. Mikor oda értünk az előcsarnokba, azonnal megkértem az összegyűlteket, hogy kövessenek, és megkértem, hogy próbáljanak meg nem lemaradni. Avval a tudattal, hogy mind követik a kéréseimet megindultam a terembe, melyben a „vacsorák”, s egyéb fontos dolgok szoktak történni. Miközben igyekeztünk a célunk felé, lelkesen mutogattam a különböző lényegesebb termeket, s helyiségeket. Mikor megérkeztünk célunkhoz mielőtt kinyitottam az ajtót megkértem a kisebb tömeget, hogy...
- A teremben egy kissé ijesztő látvány fog a szemük elé tárulni, ha megkérhetném önöket ne sikongassanak. – mikor mindenki megértően bólintott, egy gyenge mosoly mellett megköszöntem, s lassan nyitottam ki az ajtót, hogy a mögöttem lévőknek legyen idejük felfogni a szemük elé kerülő látványt. Hisz, még is ki ne ijedne meg több fekete köpenyben lévő vágyakozással teli vörös szemű személytől? Döbbenetemre az egyik személyen nem volt fekete köpeny, s a szemei sem vörösen csillogtak. Azonnal felismertem az oldalt álló, számomra névtelen, állatok vérével táplálkozó férfit. A beszélgetésükből csak foszlányokat hallottam, a tömeg rémült megjegyzéseitől.
- Sajnálom Edward, de nem lehet. [...] Túl nagy kincs vagy a mi körünkben. [...] Inkább csatlakozz hozzánk. – bár nem hallottam az egész beszélgetést, sejtettem, hogy mire készül az aranyszemű ismerős idegen. Hirtelen felindultságból ott hagytam a rémült tömeget, s megindultam Aro-ék felé. Mielőtt valamelyikük is mondhatott volna valamit, én megálltam az aranyszemű előtt, s ellenkezést nem tűrően belefúrtam a szemeimet az övéibe.
- Te meg akarsz halni? – förmedtem rá. Valamiért úgy éreztem, hogy szörnyen fájna, ha elveszíteném. Nem ismerem még is szörnyen nagy veszteség lenne a számomra, és ahogy hallottam, Aro számára is. Csak tudnám, hogy miért...
- Eddig meg akartam. – suttogta – De most már fogalmam sincs, hogy mit akarok...


Sziasztok! Meghoztam a 2. fejezetet! : D Miután elolvastátok, írjatok egy pár szavas komit a végére. Azt megköszönném : ) andi