Prológus

MINT FÉNY A KÖDBEN - PROLÓGUS



Minden 1724. július 12.-én kezdődött. Csodálatosan indult az a nap. Aznap szombatot írtunk. Aznap meseszépen sütött a nap. Aznap született meg az öcsém. Aznap felhőtlenül boldog voltam, mert aznap volt a születésnapom. És az a csodálatosan szép nap tragikusan ért véget.

Egyetlen barátnőmnél, Margaret Johnson-nál ünnepeltem születésem napját. Nem kaptam túl sok ajándékot, de nem panaszkodtam. Szegény családból származtam. A szüleimnek sosem volt arra pénze, hogy felesleges és drága ajándékokkal halmozzanak el. Ők inkább szerettek. Mérhetetlenül szerettek, és nekem ez tökéletesen elég volt. Szerettem így élni, de aznap elvették tőlem ezt az életet.
A sok ajándék helyett életem legszebb napját kaptam. Nagyszerűen szórakoztunk. Estefele, sötétedéskor indultam el hazafelé. - Abban a percben még nem tudtam, hogy soha többé nem jutok haza. – Egy sötét sikátoron mentem keresztül. Minden nap erre jöttem haza – világosban -. Sokan mások a helyemben féltek volna átmenni ezen az utcán. Nekem is megvolt rá az okom, de én nem féltem. Akkor még nem tudtam, mi az az ok. Lassú, megfontolt lépésekkel haladtam a hosszú, sötét utcán keresztül. Egy utcára lehettem az otthonomtól, a biztonságtól, amikor valaki hátulról megragadott és magával húzott a sikátor legsötétebb pontjára. Ki akartam szabadulni kezei közül, de azok túl erősen fogtak. Emberfelettien erősen. Csak két dolog jutott eszembe, hogy mit akarhat velem tenni. Kirabol, vagy megerőszakol. Talán sokkal jobban jártam volna, ha a két elképzelésem közül választ. De az alak, aki nem engedett a szorításán, a saját elképzelése szerint cselekedett. Egyik tenyerét a szájamra tapasztotta, míg a másikkal magához szorított. Hirtelen elképzelésből bokán rúgtam, de meg se rezzent. Mintha hozzá sem értem volna. A kis akcióm után közelebb hajolt a nyakamhoz, mormolt egy „Sajnálom” féleséget majd beleharapott a nyakamba. Éreztem, amint fogai könnyedén átszakítják bőrömet, és mohón szívni kezdik az engem éltető vért. Nem tudtam mi ő, de tudtam, hogy hamarosan végez velem. Életemben először féltem. Nagyon féltem.
Egyik pillanatban még éreztem, ahogyan szüntelenül szívja a véremet, míg a következő pillanatban már nem láttam sehol. Kinyitottam a szemem és az eddig közvetlen mellettem álló alak a sikátor másik végében volt, tőlem több méterre. Nem értettem mi történhetett, de még csak örülni sem volt időm, hogy talán még sem halok meg, amikor elkezdte átjárni az ereimet a tűz. Az érzés, olyan volt mintha belülről égetnének el. Égtem. Égtem, hetekig, napokig, de lehet, hogy csak órákig. Miközben égtem minden egyes percet több évezredként fogtam fel.
Nem tudom mennyi idő múltán, de egyszer csak az égés eltűnt a lábujjaimból és az ujjaimból, hogy feljebb haladjanak. És ez így ment tovább. A bokámból visszahúzódott a térdemig. A csuklómból a könyökömig. Minél feljebb haladt az égés, a szívem annál hangosabban dörömbölt. Ha nem a vérveszteségbe, akkor szívinfarktusba fogok bele halni.
Az égés már csak egészen a szívem körül perzselt. Mintha az a tűz, ami eddig az egész testemet kínozta, csak a szívemre koncentrálna. Mintha el akarná égetni a szívemet.
Pár perc, vagy talán óra elteltével az égés elérte a szívemet, ami készségesen meghajolt előtte és felhagyott több évi szolgálatával. A szívem nem dobogott többet. Leállt. Vagyis meghaltam. Egészen közelről sutyorgást hallottam. De akkor még sem hallhattam meg.
- Leállt a szíve. Az átalakulás befejeződött. – hallottam magam mellett egy ismeretlen, bársonyos, csilingelő női hangot. Átváltozás? Miféle átváltozás?
- Drágám, nyisd ki a szemed!
Hallgattam a másik oldalamról jövő hangra, és kinyitottam a szemem. A látvány, ami a szemem elé tárult megdöbbentő volt. Most egy kőfalas, ablakhiányos szobában feküdtem egy francia ágyon. Ám nem a szoba szépsége döbbentett meg. Minden egyes porszemet láttam. Láttam a porszemeken megcsillanni a szivárvány minden egyes árnyalatát. A látásom kitűnő volt.
Hallottam amint a falon túlról páran lesietnek a lépcsőn, ahogyan levegőt vesznek. Mindent hallottam.
És éreztem az illatokat. Meg tudtam különböztetni a napfény és a levegő illatát. A selymet és a pamutot. Mindnek más és más illata volt, amit eddigi életem során nem éreztem. Új tulajdonságaim megismeréseiben, egy magas, hófehér bőrű, rövid fekete hajú, vörös szemű férfi zavart meg.
- Hello! Én Eleazar vagyok. – mutatkozott be. Eddig észre sem vettem az engem körülvevő szoborszépségű alakokat. – Téged, hogy hívnak? – kérdezte udvariasan.
- Selena Wilkinson. – mondtam. Meglepődtem hangom szépségén. – Mi történt velem? Ki oltotta el a tüzet? – kérdeztem. Még mindig nem fogtam fel, hogy élek, hogy a szívem nem dobog többé.
- Amit éreztél az nem tűz volt, hanem méreg. De ezt majd később megbeszéljük, miután enyhítettél a szomjadon. – közölte bársonyos hangján Eleazar. Nem éreztem, hogy szomjas lennék, viszont fájt a torkom.
- Nem vagyok szomjas. Viszont fáj a torkom. Kaphatnék valami fájdalomcsillapítót? – kérdeztem mire egy szőke hajú, alacsony termetű, szintén szoborszépségű lány felnevetett. Nevetése felért egy csodálatos csengő játékkal. Értetlenül néztem rá. Miért nevet ki? Arckifejezésem láttán azonnal magyarázkodni kezdett.
- Nem hiszem, hogy a torokfájásodon, a véren kívül bármi más is segíthet.
- A... A véren? – kérdeztem kissé megnyúlt fejjel. Hogyan segíthetne a vér a torokfájásomon?
- Gyere, menjünk vadászni! Útközben mindent elmesélünk. – nyugtatott meg.
- Én nem szeretek vadászni. Sosem szerettem. Sajnáltam minden lelőtt állatot. – világosítottam föl. A lány ismét felnevetett de most már a többiek is vele nevettek. Mi vicceset mondtam?
- Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne kivinni őt a vár falain kívül, Jane. – bökött felém - Főleg nem Szent Márk napján. Légy egy kicsit türelmesebb! – sóhajtotta egy vállig érő hidrogén szőke hajú férfi. Tudtam, hogy van bennük valami embertelenség. Mind túl tökéletesek voltak. Mind hasonlítottak és mind olyannyira különböztek is. De ha nem emberek, akkor mik?
- Mik vagytok ti? – kérdeztem.
- A kérdés úgy a helyes, hogy mik vagyunk mi. – felelte Jane.
- És mik vagyunk mi? – kérdeztem gyerekes izgatottsággal a hangomban.
- Vámpírok. – felelte közönnyel a hangjában egy másik férfi. Vámpírok?! Szóval, aki megharapott engem isten tudja mikor az egy... vámpír volt?
- És hogy-hogy élek? – kérdeztem.
- Az a vámpír, aki megharapott valamiért nem ölt meg, így átváltoztál.
- Értem. – azt hiszem – tettem hozzá magamban.
- És miért vagyok itt... Hol is? – kérdeztem.
- Azért vagy Volterra-ban, mert Eleazar két képességet is felfedezett nálad, mikor megtalált. Gyere, szóljunk Aro-nak, hogy „felébredtél”. – mondta. Képesség? Milyen képesség? Nem lehet, hogy elaludtam Margaret-nél és mind ezt álmodom? Megcsíptem hófehér bőrömet és nyugtáztam, hogy nem alszok. Hófehér Bőrömet? Még is mióta hófehér a bőröm?
- Milyen képesség és ki az az Aro?
- Aro-nak mától te vagy a segédje úgy, mint én és Alec. – mutatott a mellette álló fiúra.
- Rendben menjünk. – mondtam, és elindultunk felfelé a lépcsőn hihetetlen gyorsasággal. Egy perc sem kellett ahhoz, hogy megérkezzünk egy hatalmas fa ajtó elé. Az ajtó mögül sutyorgások hallatszottak ki. Mielőtt Jane benyitott volna, vettem egy mély levegőt, és bólintottam, hogy mehetünk...
Így kezdődött el az én alkonyom.


Ez lenne a prológus, amelyben Selena szemszögéből látjuk, hogyan kezdődött el életének "alkonya". Remélem tetszik :DD Komikat Pls! : ))